Bajor Lili: "Elengedtem azokat az embereket, akik csak lehúztak"

Bajor Lili három évvel ezelőtt fejezte be az egyetemet, de alig volt lehetősége megtenni az első lépéseket a pályán, jött a koronavírus-járvány és felülírta a terveit. Bezártak a színházak és Lilinek is át kellett értékelnie sok mindent mindent az életében. Mivel nem tudott játszani, ezért angolt tanított, narrált és takarított. A dolgok azonban kezdenek visszatalálni a régi kerékvágásba.

Lilivel a Life.hu készített interjút.

Ahogy lediplomáztál, szinte egyből jött a koronavírus-járvány és bezártak a színházak. Nehéz időszak volt ez pályakezdőként?

– Abban nagyon nagy szerencsém volt, hogy az egyetem utolsó két évében már mehettem játszani külsős produkcióba. Hozzászoktam ahhoz, hogy majdnem minden nap máshova megyek dolgozni, a covid alatt pedig igyekeztem feltalálni magam. Nagyon sok színészt megviselt ez az időszak, nem csak nekem volt rossz. Most úgy tűnik, hogy visszanyit a világ, éledezik a színház, de ez a két év nem múlik el nyomtalanul.

A bizonytalanság, a nehéz pályakezdés összekovácsolt benneteket az osztálytársakkal?

– Épp ellenkezőleg, én inkább bezárkóztam. Átgondoltam, hogy kik is a barátaim, milyen minőségűek a kapcsolataim, mennyire felszínesek, és a járványhelyzet alatt egyszerűen elengedtem azokat az embereket, akik csak lehúztak. Az osztálytársak közül két emberrel tartom a kapcsolatot, de szerintem teljesen normális, ha egy csapatból, egy osztályból nincs mindenkivel jóban az ember. Öt évig szinte együtt éltünk, az egyetem alatt szoros közösség voltunk, de talán kicsit mindannyian örültünk annak, hogy a diploma után mindenkit másfelé sodort az élet.

Hogy érted, hogy bezárkóztál?

– A pandémia megváltoztatott és szeretek otthon lenni. Hatalmas volt a differencia, mert a zárás előtt szinte minden nap játszottunk, nemritkán este 11-kor is voltak előadások, azt éreztem, hogy nagyon aktív életét élek. Pörögtem egész nap. Ebben aztán jött egy törés. Keveset járok el otthonról, nem élek olyan nagy társasági életét, mint három évvel ezelőtt. Persze hiányzik az a rendszertelen rendszer, amit a színház jelentett az életemben, de élvezem ezt a mostani helyzetet is.

Rendeződött már a színházi életed?

– Mondhatjuk, hogy igen, de azt nagyon megtanultam, hogy muszáj több lábon állni. Elkezdtem az egyetemen a doktori iskolát, szeretnék még egy diplomát, hogy később akár gyerekeket is tudjak tanítani, hogy pedagógiával is foglalkozhassak. Szeretném, ha a színházzal kelnék és feküdnék, de fel kell készülnöm arra, hogy bármikor megint kicsúszhat a talaj a lábam alól.

A pandémia előtt is volt B-terved, vagy frissen végzett diplomásként nem ezen jár az ember esze?

– Nem is lett volna idő arra, hogy más terveket kovácsoljak. Rengeteg munkánk volt, sokat játszottam, nem éreztem, hogy szükség lenne rá. Most már tudom, hogy kell lennie kapaszkodónak.

Március elején volt apukád, Bajor Imre születésnapja, aki idén lett volna 65 éves. Támogatott abban, hogy színész legyél, vagy lebeszélt erről a pályáról?

– Nem szerette volna, hogy színésznő legyek, és ma már pontosan tudom, hogy sok mindenben mennyire igaza volt. Estéről estére meg kell nyitnod a lelkedet a nézők előtt, és ez egy nagyon kiszolgáltatott helyzet, sok bántás érheti az embert. A támadásoktól féltett, nem akarta, hogy sérüljek, mert bizony nagy a verseny, sajnos, sok a rosszindulat ebben a szakmában. Nem vagyok versengő típus, és a saját káromon kellett megtanulnom, hogy bizonyos helyzetekben máshogy kell viselkedjek, nem lehetek mindig csapatjátékos.

Szerinted mit szólna ahhoz, aki lettél? Büszke lenne rád?

– Nagyon remélem, hogy büszke lenne rám. A bátorságomra biztosan. Ha megnézne színpadon, szerintem kritikus lenne, mert mindig elmondta, ha nem tetszett neki valami. Próbálom továbbvinni azokat az értékeket, amelyeket a szüleimtől tanultam; nemcsak tőle, hanem anyukámtól is, mert lehet, hogy rögösebb így az út, de nagyon nem én lennék, ha törtetnék és szemellenzővel csinálnám a dolgomat.