Kiáztatott légypapírral öltek meg több száz embert a cinkos falusi asszonyok

A Tisza és a Körös folyók között elterülő tájegységhez, Tiszazughoz köthető gyilkossághullám 1911 és 1929 között zajlott, a Horthy-korszak leghírhedtebb bűnügyét teremtve meg ezzel. Az bűntettek és az áldozatok száma az ügy kiterjedtsége miatt nem is pontosan megállapítható, de az első, később bizonyított emberölést 1911-ben követték el egy Nagyrév nevű településen. A tiszazugi méregkeverőket épp ezért nevezték „nagyrévi angyalcsinálóknak" is, noha számos másik, környékbeli falu lakói, sőt közössége érintettsége bebizonyosodott az ügyben.

Az elkövetők minden esetben helyi asszonyok voltak, akik a légypapírból kiáztatott arzénnal tették el láb alól a nemkívánatos személyeket, legtöbbször a férjüket. A közel két évtizednyi időszakban ez a módszer egyre elterjedtebbé vált a környéken a „problémák" megoldására, a végére körülbelül 300 ember eshetett áldozatául. Minden gyanú ellenére sokáig nem indult hivatalos nyomozás az ügyben, végül névtelen levelek hatására kezdtek el foglalkozni a hatóságok az esettel. Az eljáró csendőrök eleinte nem találtak bizonyítékot, de aztán a felkeresett gyanúsítottak közül néhányan beszélni kezdtek, a beismerő vallomásaik pedig lavinát indítottak el.

Ezután sorra születtek nemcsak az újabb vallomások, de az újabb feljelentések is, a hatóságok feltárták a falusi temetőket, hiszen az arzénmérgezés még évekkel a halál beállta után is kimutatható a holttestekben. Sok esetben egyenesen a helybéliek akadályozták meg a bizonyítékok megszerzését azzal, hogy ledöntötték a sírokat, így nem tudták a nyomozók, kinek a holttestét hol keressék.
A bizonyítékok azonban így is elégségesek voltak a tömeges letartóztatásokhoz. Az ügy kulcsszereplőjének tartott Fazekas Gyuláné nagyrévi bába az érkező csendőrök hírére lúgkő ivásával öngyilkosságot követett el. 28 vádlott állt a bíróság elé, közülük hármat kivégeztek, tízen életfogytiglani börtönbüntetést kaptak, de a többieknek is évekre a rácsok mögé kellett vonulniuk.

Rendkívül ritkának számít a kriminológia történetében, hogy egy gyilkosságsorozat esetében ennyire kiterjedt legyen az elkövetői kör, és ennek ellenére ennyire sok ideig titokban maradjon a bűnügy. Nem túlzás azt mondani, hogy a tiszazugi ügyben szinte közösségi szinten, kollektív némasági fogadalom mellett zajlottak az ilyen esetek, amikbe lépésről lépésre egyre jobban belesodródtak a helybéliek, míg szinte gyakorlattá nem vált az ilyesfajta „problémamegoldás".

Az ügy hátteréhez hozzátartozik, hogy az első világháború végéhez közeli években történt mindez, rendkívül szegény környéken. A férfiakat évekre elvitték harcolni a háborúba, miközben otthon sokszor megváltoztak a viszonyok – számos nőnek lett például kapcsolata a környéken elszállásolt hadifoglyok egyikével. A háborúból a legtöbb esetben testi és lelki sérülésekkel tértek haza a férfiak, miközben az otthoni konfliktusok erőszakos kezelése a korban a háborútól függetlenül is gyakorlatnak számított.

Ezekben az esetekben mondta azt a már említett Fazekas Gyuláné, hogy „Mit kínlódsz vele?", és gyors megoldást kínált az életeket nyomorító, vagy csak nehézzé tevő helyzetekre, később pedig persze már a haszonvágy, és egyéb primér ösztönök is mozgásba hozták a gyilkos gépezetet. Minden bizonnyal a bába lehetett az, aki elindított és katalizált egy ennyire végzetes folyamatot a környéken, de az is felmerült a későbbi kutatásokban, hogy afféle bűnbakként kentek rá mindent a gyilkos asszonyok – hiszen ő a tárgyalás idején már halott volt.

A tiszazugi eset egy pillanat alatt hírhedtté vált a sajtóban, és nemcsak idehaza, de külföldön is: a New York Times a század legnagyobb mérgezéses eseteként számolt be róla. A tárgyalásról Móricz Zsigmond írt nagyhatású riportot a Nyugatba, Féja Géza szociográfiát, Háy Gyula színdarabot szentelt neki a korban, de József Attila, vagy Rejtő Jenő is írt róla.

Később dokumentumfilmekben a helyieket is igyekeztek megszólítani, játékfilmes feldolgozást pedig többek között Pálfi György különleges Hukkléjában kapott az ügy. Tudományos téren lényegében folyamatos az érdeklődés azóta is az eset iránt, legutóbb 2017-ben jelent meg a Méregkeverők című tanulmánykötet, ami különböző nézőpontokból (szociológia, pszichológia, néprajz, sajtótörténet, stb.) dolgozza fel az eseményeket.