Pesti mesék: Széchenyi sosem láthatta készen a Lánchídat, aminek nem is ez a hivatalos neve

Mai fejjel szinte hihetetlennek tűnik abba belegondolni, hogy a magyar történelem nagy részében, egészen bő 170 évvel ezelőttig sosem állt állandó kőhíd Buda és Pest között. Pedig már sok-sok évszázada itt haladt át az Alföldöt és a Dunántúlt összekötő országút és kereskedelmi útvonal, jóval a két település felemelkedése előtt is. A közlekedést a két part között csónakokkal, kompokkal és ideiglenes hidakkal oldották meg, mint a rómaiak által Aquincum magasságában emelt hadi fahíd, vagy a török kortól létező hajóhidak.

Ezeket a hajóhidakat azonban telente szét kellett szedni a jég miatt, így ezekben a hónapokban csak nagyon nehezen lehetett átjutni a folyó két partja között, jégzajlás esetén még csónakok és kompok révén sem. Így történt ez 1820 telén is, amikor egy erős jégzajlás miatt Széchenyi István gróf nem tudott átkelni a Dunán, és így nem tudott részt venni az apja temetésén. Ezután jutott döntésre, amiben a személyes okok miatt az ország felvirágoztatásának szándéka, európai vérkeringésbe való bekapcsolásának célja is motiválta, és erre a saját vagyonát sem sajnálta:

„Ma azt mondtam Brudernnak, hogy egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül, s hogy ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok, egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol."

Széchenyi a híd megvalósításához részvénytársaságot alapított, amiben maga mellett a görög származású Sina György bécsi bankár számított komolyabb befektetőnek. A híd tervezésével William Tierney Clark angol mérnököt bízták meg, akinek ekkor már állt egy láncos technikával épült hídja Londonban, Marlow-ban és Shoreham-by-Sea-ben – ezek közül ma már csak a marlow-i áll, de a korabeli ábrázolások nyomán szembetűnő, mennyire hasonlított mindhárom építmény a mi Lánchídunkra. Méretében azonban a hazai a legnagyobb, sőt a maga korában az egész világon az egyik leghosszabbnak számított, komoly mérnöki kihívást állítva ezzel Clark elé.

A híd építéséhez az első cölöpöket 1840 nyarán verték le a Duna medrébe: csak ez a munkafázis két éven át tartott, magyar és angol munkások százainak részvételével. A híd alapkövét 1842-ben tették le, a pillérek 1847-ben készültek el, a vasszerkezet pedig már a szabadságharc idején került a helyére. 1848. július 18-án az egyik csigasor lánca el is szakadt, feldöntve azt a munkahidat is, amin Széchenyi állt, de a gróf nem szenvedett sérülést, és ki tudott úszni a Dunából.

A történelmi események nagymértékben befolyásolták a hídon való közlekedés első pillanatait. 1849. január 1-én haladt át rajta az első kocsi, amiben a koronát menekítették Debrecenbe. Később császári csapatok tízezrei vonultak át rajta, leverni az oroszokkal együtt a nemzeti szuverenitásért küzdő magyar seregeket. Amikor 1849. november 20-án hivatalosan is felavatták a Lánchidat, a szabadságharc már elveszett, és Széchenyi is a döblingi elmegyógyintézetben sínylődött, így sosem láthatta beteljesedni élete egyik fő művét.

A hídfőknél 1850-ben foglalták el a helyüket a híres oroszlánok, amelyekről már akkoriban elterjedt a városi legenda, hogy nincs nyelvük (pedig van). A budai oldalon 1857-ben tette szükségessé a hídon áthaladó forgalom a Várhegy alatti alagút megépítését. A Lánchíd pedig végül 1899-ben, az avatásának 50. évfordulóján kapta meg a Széchenyi lánchíd hivatalos nevet, amit azóta is visel, és amit azóta se használ senki a köznyelvben.

A második világháború végén a menekülő náci csapatok felrobbantották a hidat. Az újjáépítés során szélesebbre szabták a hídfőket, elbontották a vámházakat, és helyet kaptak benne a ma is látható aluljárók. A Lánchíd azóta több felújításon is átesett, legutóbb az elmúlt hónapokban.

A megújult híd 2022. december 16. óta nyílt meg újra a fővárosiak előtt, az autókat kivéve. Hogy ők is újra használhatják-e majd a Lánchidat, arról egy féléves tesztidőszakot követően születik majd döntés.