40 éve mutatták be a Flashdance-t – 15 érdekesség minden idők egyik leghíresebb táncos filmjéről

A film története egy valós személy, a torontói Maureen Marder élettörténetén alapul, aki nappal építkezéseken dolgozott, éjszakánként pedig klubokban dolgozott a megélhetésért, míg sikerült kitörnie és táncművésszé válnia.

Maureen Marder mindössze 2300 dollárért adta el az élettörténete jogait a Paramount stúdiónak. Amikor később a film óriási siker lett, jogi úton megpróbált részesedni a hatalmas nyereségből. A bíróság azonban elutasította, mert korábban olyan szerződést írt alá, amiben eláll minden további követeléstől.

Először Brian De Palmát szerződtették a rendezői posztra, és már néhány hetet el is töltött az előkészítéssel, amikor távozott egy teljesen másféle kultfilm, A sebhelyesarcú kedvéért. Adrien Lyne érkezett helyette, és nem ez maradt egy egyetlen csere kettejük között: négy évvel később De Palma visszamondta a Végzetes vonzerőt is, amit végül szintén Lyne rendezett meg.

A film egyik forgatókönyvírója a magyar származású Joe Eszterhas volt. Vélhetően neki köszönhető az is, hogy a történetbeli egyik család tagjai a Szabo vezetéknevet viselik.

A forgatókönyv egy korai változatában a főszereplő lánynak lett volna egy meleg fiúbarátja. Ezt végül kihúzták a sztoriból, mert a nyolcvanas években az ilyesmi még túlságosan tabudöntögetőnek és üzletileg kockázatosnak számított.

A főszerepre rengeteg színésznőt meghallgattak a készítők, míg végül a választásuk az akkor még teljesen ismeretlen Jennifer Bealsre esett. A casting utolsó körébe négyen jutottak be, és az alkotók képtelenek voltak köztük dönteni. Végül megszavaztatták a stúdió titkárnőit, így alakult ki a végeredmény.

A férfi főszerepre többek között Pierce Brosnan, Robert De Niro, Richard Gere, Mel Gibson, Tom Hanks, Jack Nicholson és John Travolta is esélyesnek számított. Burt Reynoldsnak, Al Pacinónak és a Kiss-énekes Gene Simmonsnak fel is ajánlották a szerepet, de mindegyikük visszautasította. Az akkoriban még ismeretlen Kevin Costnert visszautasították a meghallgatáson. Végül Michael Nouri lett a befutó, akinek aztán ez lett az egyetlen igazán híres szerepe a karrierje során.

Jennifer Beals híres kivágott nyakú melegítőfelsője igazi divatot teremtett a nyolcvanas években, pedig egy véletlen révén került bele a filmbe. A színésznő csak próbákra szánt saját melegítője ugyanis annyira összement a mosásban, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve így tette használhatóvá, a film jelmeztervezőjének pedig annyira megtetszett a látvány, hogy egy egész szettet kreált hozzá.

A táncjelenetekben Jennifer Beals helyett dublőrök láthatók, főként Marine Jahan. De a nagy meghallgatás levegőben úszó mozdulatát a tornász Sharon Shapiro produkálta a kamerák előtt, a breaktánc elemeket pedig egy férfitáncos, Crazy Legs. A nevüket szándékosan nem írták ki a stáblistára, hogy minél hihetőbb maradjon a varázs.

Amikor a filmben a főszereplő lány kitölti a jelentkezését a tánciskolába, a papírra Jennifer Beals a saját születési dátumát és a saját szülei keresztnevét írja fel.

A Flashdance filmzenéjéből mindössze két hét alatt több mint 700 ezer példányt adtak el, és ez az MTV-videoklipekkel együtt nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy a mozikban gyengén kezdő film végül kasszasiker lett.

A film gyártási költsége 7 millió dollár volt, és ehhez képest termelt aztán világszerte 200 millió dollár feletti bevételt a mozipénztáraknál.

A következő évi Oscar-gálán négy díjra is jelölték a filmet: a legjobb operatőr, a legjobb vágás, és a legjobb betétdal kategóriájában is versenyzett, utóbbi esetben két jelölttel is. Végül egyedül a What A Feeling című gigasláger nyert közülük.

Az Oscar-díjas betétdalt eredetileg férfiénekessel vették fel, és csak később jött az ötlet, hogy ha a film főszereplője nő, akkor jobban illene hozzá egy női hangon előadott dal. Így lett Joe Esposito helyett Irene Cara a dal énekese, és annyira az utolsó pillanatban történt a változtatás, hogy nemváltás miatti szövegváltoztatásokat a stúdióba menet a taxiban írták meg.

A Flashdance 1983. április 15-én került az amerikai mozikba. Magyarországon csak több mint két évvel később, 1985. május 23-tól láthatták a nézők.