Párizstól Itálián át Belfastig - Így mesélnek híres filmrendezők a gyerekkorukról

A francia újhullám és európai modernizmus egyik alapfilmje François Truffaut saját gyerekkori élményein alapult: ő sem ismerte a biológiai apját, és ő is kisebb törvénytelenségekbe keveredett, mint a Négyszáz csapás főszereplője, akinek az életében a külvilág érzéketlensége miatt ez végzetes spirált indít el. A főhős Antoine Doinel karakterét, és az őt alakító Jean-Pierre Léaud-t pedig vitte magával aztán tovább Truffaut, személyes filmek sorozatát alkotva velük.

Kicsit kilóg a listánkból Jancsó Miklós korai rendezése, mert ugyan nem közvetlenül a saját életének eseményein alapul, de nemzedéki alapélményt fogalmazott meg, és a címe fogalommá vált az olyan típusú filmekre, mint amilyenek a listánk szereplői. A második világháború végén barátságot kötő orosz és magyar kiskatona története testközelbe hozza le a történelmet, megmutatva azt, hogy a politikai szólamokkal ellentétben egy háborúnak a hétköznapokban csak vesztesei vannak.

Federico Fellini a filmvászon valaha született egyik legnagyobb költője volt, és igazi költői „így jöttem"-filmben rajzolta fel a gyerekorra Riminijének szinte álomszerű, de élettel és vidámsággal teli képét. Benne a népes és hangos családjával, az első hóval, a kisváros olyan emlékezetes figuráival, mint a szexuális ébredést elhozó, kikapós Vegye-vigye, vagy az óriás trafikosnő.

Egy szicíliai kisvárosban felnövő filmrendező, akinek már kisgyerekként is a mozi számított a legvarázslatosabb helynek, és a bölcs öreg mozigépész lett élete legfontosabb hőse: Giuseppe Tornatore rendezése nem csak egy személyes történet elmesélése, de közben szerelmesnek levés magához a mozihoz is a témában az egyik legszebb, ami született.

10 Oscar-jelölésig és három díjig (legjobb rendezés, fényképezés és idegennyelvű film) jutott el a Roma, ami egy fekete-fehér, mexikói filmtől nem kis teljesítmény. De a már Hollywoodban is sokszor bizonyított Alfonso Cuarón (Gravitáció, Az ember gyermeke) olyan varázslatosan mesél benne a gyerekkora világáról, hogy lehetetlen levenni a szemünket róla, ráadásul a rendező bevetett egy trükköt: a családjuk házvezetőnőjének szemén át mutatja be a múltat.

Paolo Sorrentinót (A nagy szépség, Ifjúság) gyakran szokták a 21. századi Felliniként emlegetni, és valóban akad hasonlóság kettejük stílusa-világa között, miközben mindketten egyediek is. Például Sorrentino is elkészítette a maga „így jöttem"-filmjét, de az Nápolyba és nyolcvanas évekbe vezet, ha pedig Nápoly és nyolcvanas évek, akkor Maradona: a korszakos focista legendája ráadásul Sorrentino szüleinek tragikus elvesztésében is közvetett szerepet játszott.

Február 24-től látható a hazai mozikban a neves brit színész-rendező, Kenneth Branagh önéletrajzi filmje, amiben gyerekszemmel mutatja be a hatvanas évek végétől a címben jelzett város és egy család életét. Az a város pedig akkoriban véres, polgárháborús események helyszíne volt, annak a családnak pedig döntenie kellett, mit kezd a vidám lelkű gyerekük jövőjével egy ilyen helyzetben.

További filmajánlók a Life.hu-n:

• 5 film, amelyben Channing Tatum bebizonyította, hogy több jó testű szépfiúnál
• A szépség és a szörnyeteg meséje: megmutatjuk a leghíresebb filmváltozatokat
• Őrült szociopata vagy modern Robin Hood? - Így verte át a fél New York-i elitet Anna Sorokin