Emlékezzünk: április 16. a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja

A holokauszt áldozatainak többsége a zsidóságból került ki, azonban Németországban, és a nálunk jóval korábban német megszállás alá került területeken az idők során szisztematikusan kiszűrték a lakosságból a zsidók mellett a romákat, a németországi szlávokat (köztük ezernyi lengyelt), a homoszexuálisokat, a mozgás- és értelmi sérülteket és a politikai ellenállókat. Az utóbbi három csoportot társadalmi haszontalanságukra hivatkozva irtották, az előbbieket pedig származásuk miatt.

78 éve ezen a napon, 1944. április 16-án kezdődött Magyarországon a holokauszt, ugyanis ekkor kezdődött meg a zsidó lakosság gettóba zárása. Az emléknap létrehozására irányuló törvényjavaslatot az országgyűlés elé 2000. január 18-án terjesztették be: ez volt az 55. évfordulója a fővárosi gettó felszabadításának. Így mind az emléknap, mind a beterjesztésének időpontja szimbolikus jelentőségű.

Mi volt a gond a zsidósággal?

A magyarországi holokauszt áldozatainak túlnyomó többsége a zsidó származású lakosság soraiból került ki. Hogy mi okozta az irántuk tanúsított politikai ellenszenvet?

Modernkori történetük Magyarországon 1849-ben kezdődött, amikor a népképviseleti országgyűlés törvényt adott ki a zsidóságra, egyenlővé téve őket a nemzet többi tagjával. Ez volt az 1849. évi IX. törvénycikk:

„1. § [...] a magyar álladalom határain belül született, vagy törvényesen megtelepedett mózes vallású lakos, mind azon politikai s polgári jogokkal bír, mellyekkel, annak bármelly hitű lakosai bírnak." (részlet)

Ez a törvény azonban a szabadságharc elvesztése után minden más jogszabállyal együtt, amit az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés hozott, elveszett.

A legközelebbi, zsidókról szóló törvény a kiegyezés évében (1867) született. Ez kimondta, hogy

„1. § Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogositottaknak nyilvánittatnak.
2. § Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet, ezennel megszüntettetik."

Az első világháború után azonban a magyar állam zsidókkal szembeni hozzállása gyökeresen megváltozott. Hozzánk hasonlóan Németországot is mélyen megviselte az első világháború elvesztése, egyre népszerűbbé vált a „belső ellenség" elmélete, azaz, hogy a háború a zsidók miatt veszett el. Ez gondolat generálta a magyarországi antiszemitizmust is.

1920-tól az fehérterror keretein belül „fajvédő" törvényeket hoztak, így például a numerus clausust, azaz a „zártszám törvényt". Ez a törvény kimondta, hogy a magyar egyetemeken csak olyan arányban tanulhatnak nemzetiségek, amekkora arányban az ország lakosságában jelen vannak. A törvénycikk a zsidóságot vallás helyett nemzetiségnek tekintette.

A zsidók meghurcoltatásának kezdete

Az első zsidótörvény kimondja, hogy a sajtó-, a szín- és filmművészeti, az ügyvédi- és az orvosi kamara tagjai közé, illetve bármilyen kereskedelmi vagy értelmiségi munkakörbe „zsidók csak olyan arányban vehetők fel, hogy számuk a kamara összes tagjai számának húsz százalékát ne haladja meg". Ezzel a zsidó származású magyarok fenti foglalkozások nagyrészéből 80%-os arányban kizárták. Ha ez még nem lett volna elég, a törvény több kamara esetén azt is kimondta, hogy zsidók csak az azonos ágazatban elhelyezkedő, legrosszabbul kereső nem zsidók fizetésének a 20%-át kereshetik meg.

A második zsidótörvény még erőteljesebben korlátozta a zsidóságot. A következő foglalkozásokat csak korlátozottan űzhették: ügyvéd, mérnök, orvos, sajtós dolgozó, színházi vagy filmipari dolgozó, bármilyen értelmiségi foglalkozás, bármilyen ipari munkakör. Ennek teljesülése érdekében a jogszabály alapján csak 6-12%-os arányban voltak felvehetőek, így zsidó nem lehetett színház igazgatója, művészeti vezetője vagy dramaturgja, a Felsőház tagja, bármiféle köztisztviselő, állami orvos, közjegyző, bírósági dolgozó, bármilyen hivatalos állami szakértő. Egyetemre csak 6%-uk járhatott. Földjeiktől bármikor kényszerrel, törvényesen megfoszthatókká váltak, a törvény végrehajtása érdekében pedig azonnal el kellett őket bocsátani az érintett munkakörökből.

A harmadik zsidótörvény megtiltotta a zsidók és nem zsidók közti házasságot. Ezen felül, ha egy nem zsidó zsidóval folytatott nemi kapcsolatot, azt a törvény „fajgyalázásnak" minősítette. A negyedik zsidótörvény megfosztotta a zsidóságot az ingatlanszerzés lehetőségétől és megkönnyítette a zsidó ingatlanok eltulajdonítását.

A népirtás kezdete

1944-ben Sztójay Döme lett a miniszterelnök, aki tömegesen ontotta magából a zsidóellenes szabályozásokat: zsidó gépjárművek kötelező beszolgáltatása, zsidók utazásának teljes korlátozása, a zsidók vagyonának zárolása, illetve a jól ismert sárga csillag kötelező viselése. Végül 1944. április 28-án megszületett a gettótörvény: a kormány úgy érezte, ideje a zsidókat teljesen elkülöníteni a magyarságtól. Néhány hét alatt összegyűjtötték az ország összes falujából a zsidókat és a nagyvárosokba szállították, ahol gettókba zárták őket, az adott városi zsidósággal együtt. Ez pedig elősegítette a következő lépést, amit már a német megszállók és Szálasi Ferenc nemzetvezető hajtott végre:

1944. május 24-én megkezdődött ártatlan magyar állampolgárok tömeges deportálása a lengyelországi megsemmisítő táborokba.

A cigány holokauszt (augusztus 2-án külön emléknapja van) során lemészárolt emberek száma akár 70 ezerre is rúghat.

Emlékezzünk és gyászoljunk, hogy a történelem ne ismételhesse meg önmagát!