De vonatkoztassunk el a pornóipartól, maradjunk a ma már szinte hétköznapivá váló mellnagyobbításnál. Alig van olyan huszonéves tanítványom, harmincas-negyvenes barátnőm, aki ne akarna más formájú lenni, mellben, derékban, fenékben egyaránt, aki ne sanyargatná magát állandóan fogyókúrákkal, edzésprogramokkal. A felmérések is azt igazolják, hogy ijesztően kevesen akadnak, akik úgy tudják magukat, a testüket elfogadni, ahogyan vannak.
De hogyan is tudnánk?!
Nőként (férfiként sem, de erről írjanak ők) a médiából ránk zúduló képekben nem magunkat látjuk viszont. Mintha az, akinek nem feszes, izmos stb. a feneke, nem lapos a hasa, nem áll égnek a mellbimbója, már nem is lenne ember. Márpedig a női test - életkortól függetlenül - nem ilyen.
Csak éppen nagyon nehéz annak látni, sőt, szeretni, amikor nem ez az uralkodó látvány és elvárás. A mellnagyobbítás, mellplasztika egyre nagyobb teret hódító divatját szorongással figyelem: úgy hirdetik ezt a lehetőséget, mintha nem többről lenne szó, mint egyszerű tyúkszemleszedésről. Miközben ez nem egy tyúkszemműtét, hanem komoly beavatkozás, kockázattal és fájdalommal jár, szövődményei lehetnek.
Természetesen tudom, hogy a műtét mennyit javíthat valakinek az életminőségén, az önbecsülésén, és simán elfogadom a létjogosultságát, sőt: örülök, hogy a rászorulóknak van lehetőségük a változtatásra. De amikor egy gimnazista osztályban azt hallom, hogy karácsonyra mellműtétet kérnek a szüleiktől, vagy azt tervezik, hogyan gyűjtik össze rá a pénzt, akkor sírhatnékom támad.
Elfogadni a saját testünket, magunkat kőkemény, életre szóló meló. Különösen úgy, hogy amíg az irreálisan tökéletes női test látványával bármit el lehet adni, aközben a női test - megkockáztatom -, a női lét méltósága a béka feneke alatt van.
Nekem van egy teltkarcsú, harminc pluszos, igazi kebelbarátném, aki mindig azt mondja, hogy az a fontos, hogy sokat nevessünk - magunkon is. Együnk-igyunk, aludjunk, szeressünk, amennyit jólesik, és akkor ki fog telni a mellünk, és a szemünk is ragyog majd. És az övé valóban ragyog, és telt, pedig Gombóc Artúrnénak csúfolták az általánosban, és szenvedett piszkosul, de valahogy megbirkózott vele, túlélte, és megcsinálta: úgy szereti magát, körtén és jojózva a kilókkal, ahogyan van.
Bár ennek a német kislánynak is lett volna egy kebelbarátnéja, aki odafigyel rá. Vagy bárkije, aki nem egy darab húsnak látja.
Barátkozz a Life.hu-val az iWiWen és a Facebookon is! |
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.