Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán karácsonya - Szily Nóra interjúja

Milyen rítusaitok vannak így az ünnepek táján? Vagy most is rohanás van fellépésről fellépésre?

Szinetár Dóra: Most már büszkén elmondhatjuk, hogy 3 éve hozzátartozik a karácsonyi rítusokhoz, hogy 23-án karácsonyi koncertünk van valahol az országban, de aztán béke van.

Na de várj, akkor nálatok tényleg a Jézuska jön?

Sz.D.: Tényleg. Képzeld el, nálunk valóban az angyalok intéznek mindent, mert mi nem tudnánk. Ez persze vicc! Mi már elkezdünk készülődni november elejétől.

Bereczki Zoltán: Amikor 21 fok alá esik a hőmérséklet - akár októberben, akár novemberben -, onnantól karácsony van. Dóri feldíszíti a lakást, elindítjuk a karácsonyi cédéket. Van egy kis gyűjteménye, most már több mint ezer dalból áll, és azok szólnak. Ezzel együtt az embernek az ihlete is megjön.

Sz.D.: Egyébként nagyon vicces, mert tényleg. Most jöttem rá, hogy miért. Igen, a hőmérséklettel függ össze, ugyanis van egy icike-picike kandallónk, amit Zoli tervezett, és nagyon imádjuk. Nyáron mindenféle apróságot pakolunk elé, mert nem használjuk. Amikor kezd hűvösebb lenni, akkor elrámolok, és előszedegetem azt, amit télen szoktam ráakasztani az oldalára. Megérkezik a mikuláscsizma, a kisangyalka és a többiek.

B.Z.: Ilyenkor beindul az az elválasztó enzim is, ami az ember tenyerétől elválasztja a karácsonyi pénzt.

Mondod mosolyogva. Egyébként mi a munkamegosztás? Dóri írja össze a listát, és rohangál?

B.Z.: ...és bevásárol, süt-főz, díszít. Én pedig becsomagolom és átadom.

Sz.D.: Zoli tényleg nagyon szépen tud csomagolni! Egyébként pedig nem igaz, mert a listát együtt szoktuk írni. November elején egyszer csak szólok, hogy "Kicsim, össze kell írnunk"! Nagy nehezen rászánja magát, de onnantól kezdve aktívan részt vesz a gondolkodásban. Ha technikai berendezést veszünk valakinek, ahhoz ő ért, de nagyon érdekes, férfiakra nem jellemző módon kiváló érzéke van a finom, apró gesztusokhoz is. Amikor elindul megvenni a nem tudom én micsodát - pl. egy DVD-lejátszót valakinek -, akkor közben zseniális apróságokon is megakad a szeme. Én még csak jó ajándékot kaptam tőle! Azt mondják, hogy a férfiak rémes ajándékozók, és nagyon sok nő állítja, hogy mindig retteg, amikor bontogatja a csomagot, hogy jaj, mi lesz benne?! Nekem ő mindig tud örömet okozni, mert figyel.

Ilyenkor egy kicsit az ő lelkével gondolkozol?

B.Z.: Hát persze. Egyrészt az ember figyel, másrészt meg úgy gondolom, hogy az ajándék az egy levél, egy üzenet. Ha a poént megtalálod, akkor bármi lehet jó. Nyilván az ember tévedhet, de a szándék mégiscsak az, hogy legyen benne valami kis csavar. Nekem azért is nyugodt a lelkem, mert a teher alól feloldozott az én kis feleségem azzal, hogy megnevezett egy bizonyos márkát, és azt mondta, hogy ha semmi sem jut eszembe, akkor szabaduljak be abba a bizonyos boltba, ott költsem el a maradék zsebpénzem, és onnan bármivel nyugodtan hazaállíthatok.

Neked van ilyen menekülő útvonalad, vagy minden évben megy a fejtörés?

Sz.D.: Neki a zene az élete. Van egy stúdiója, ahol dolgozik, és hetenként elhangzik egy mondat, hogy hm, egyszer majd kellene venni valamit, ami persze számomra teljesen megjegyezhetetlen. Akkor szoktam felhívni a barátait, hogy figyelj, van ez a piros izé, négy lyuk van rajta, és hátulról kell beledugni a zsinórt, és pityeg rajta valami. Na, az micsoda? A barátai jót szórakoznak, és elmondják, hogy mi az - de hozzáteszik, hogy ne azt vegyem meg. De akkor mit? Hát ezzel így elvagyok.

A december 24-e hogy telik?

Sz.D.: Szenteste szűk, családi négyesben vagyunk otthon. Megjön a Jézuska, majd átmegyünk anyukámékhoz, és ott van a karácsonyi vacsora. Ebben van némi önzési is, ugyanis anyukám főz a világon a legjobban, és így ezt megúszom...

B.Z.: Ez azért túlzott szerénység, merthogy hárman vannak, akik a legjobban főznek: az én anyukám, Dóri édesanyja és Dóri maga. Tény, hogy van egy borleves nevű találmány, amit azért nem lehet kihagyni!

Sz.D.: Anyukám borlevese.

B.Z.: A világ legegészségtelenebb kajája.

Sz.D.: Úgy kezdődik a receptje, hogy lopj 10 tojást. Így van leírva! Tényleg nem a legegészségesebb, de nagyon finom! Vacsora után a szüleimmel együtt visszamegyünk hozzánk egy süteményre. Amíg éltek, mindig Zoli nagyszüleinél jöttünk össze december 25-én. Óriási karácsony volt, mert Zoli édesanyjának három testvére van, és mindenkinek van egy csomó gyereke. Konkrétan negyven fölötti a létszám. Szinte újra és újra be kell mutatkozni az embereknek, akik a rokonaink. Mióta a nagyszülők nincsenek, azóta Zoli mamája próbálja átvenni ezt a szerepet, és összeterelni ezt a rengeteg embert.

Ha a gyerekkori ünnepeitekre tekintünk vissza, akkor azok nagyon másképp zajlottak?

B.Z.: Nagyon. Egy példát mondok: a nővéremmel mindig meglestük, hogy mit kapunk karácsonyra. Magamtól nem tettem volna meg, de mivel nagyon szerettem volna megfelelni a nővéremnek, ezért mindig mentem vele. Akkor még nem tudtam, hogy ez mennyire rossz. Hogy sokkal jobb, amikor az ember repesve várja, hogy mi lesz a meglepetés.

Dóri, te sose kutattál?

Sz.D.: Nem, sőt. Nagyon ritkán volt olyan, hogy véletlenül "szembe jött" velem az ajándék a gardróbban. Úgy megijedtem, hogy direkt eldugtam, hogy ne lássam, mi van benne. Sose akartam tudni.

B.Z.: Aztán van még egy fontos különbség: nálunk mindig az volt a fő szempont, hogy mire van szüksége a gyereknek. Karácsonykor kaptuk meg a síruhát, vagy tavaszra valamit, amit nem igazán tudtam úgy értékelni, ahogy kellett volna. Nyilván megleptek minket társasjátékkal, mindig volt valami nagy ajándék, de nem az volt a kérdés, hogy mi mit szeretnénk. Nem akarom bántani a szüleimet - sőt! -, mert nyilván ez az én személyiségemből is fakad. Mindig nagyon zárkózott fiú voltam, és nehezen lehetett kiszedni belőlem, hogy mire is vágyom igazán. Nem volt könnyű dolguk. Időnként nagyon eltalálták, de volt, hogy kevésbé. Valószínűleg ezért alakult ki bennem az, hogy amikor én ajándékot veszek, akkor mindig bele szeretnék találni valakinek a lelkébe. Nem az a lényeg, hogy ötszáz vagy ötezer forintba kerül a meglepetés, hanem hogy telibe találjon.

Sz.D.: Nálunk is sokszor volt "hasznos" karácsony. Nyilván mindenki emlékszik arra, hogy ha a pénztárca nem úgy engedte, akkor a szükséges téli cipő volt a fa alatt, ami persze kellett, csak hát nem örültünk neki annyira. Ezt be kell vallani. Lehet, hogy hülyén hangzik, de őszintén mondom, hogy a karácsonyokból a legkatartikusabb pillanatoknál sosem arra emlékszem, hogy én mit kaptam, hanem hogy amikor én átadtam azt, amit csináltam, akkor arra hogyan reagáltak. Ugyanis a mamám azt találta ki, hogy november elején leköltöztünk a pincébe, ahol volt fűtés, világítás és egy magnó is. Minden évben kiötlöttük, hogy mit fogok gyártani a családtagoknak: kisangyalkát kartonból, pingponglabda fejjel, fonalhajjal...

B.Z.: Azt hiszem, hogy én is akkortól kezdve tudtam igazi ünnepként kezelni a karácsonyt, amikor rájöttem, hogy az a fontos, amit én adok. Azt Dóritól tanultam meg igazán, hogy hogyan kell adni.

Mind a kettőtökkel beszélgettem már, nem is egyszer, és olyan szépen fogalmazod meg azt, hogy mi az, amit Dóritól tanultál.

B.Z.: Azt hiszem én tanultam tőle többet.

Dóri te?

B.Z.: Tűrni!

Sz.D.: Ez nagyon érdekes, mert a karácsonyhoz kapcsolódik, hogy én tényleg arra emlékszem, amiket én adtam. Nemrég felkértek, hogy az egyik csatornán mondjak valami karácsonyi üzenetet, de arról elfelejtettek szólni, hogy nem azt kell mondani, hogy boldog karácsonyt, hanem beszélnem kell valamiről egy percig. Ott álltam a felvétel előtt és fogalmam sem volt, hogy mit várnak tőlem. Aztán elmondtam azt, ami szerintem az egészet jellemzi, hogy az emberek annyit görcsölnek azon, hogy nincs elég pénzük, hogy nem tudnak megfelelő méretű és minőségű ajándékot venni annak, akit szeretnek. Ha egy pillanatra az ember megáll, körbenéz a lakásában, és megnézi, hogy mik azok a tárgyak, amiket karácsonyra kapott, akkor tuti, hogy nem a tévé, a mosógép vagy a nyolcvankettedik pulóver fog az eszébe jutni. Hanem például egy letörött orrú, fura gyurma izé, ami már szinte felismerhetetlen, de rá van írva a talpára, hogy "Anyának karácsonyra". Pontosan tudom, hogy azt Marci fiam csinálta hatévesen. Ugyanígy van egy oklevelem a falon, amit Zolitól kaptam kilenc éve. Nagyon sokat görcsöltem azon, hogy nem tudok úgy énekelni, ahogy ezen a musicalszínészi pályán kellene. Tudtam, hogy jó hangi adottságom van, muzikális vagyok, de mindig azt gondoltam, hogy a műfaji követelményeknek nem felelek meg. Zoli egy olyan popzenei világból érkezett, ami pont az ellenkező fele a zenés színháznak, és ő tökéletesen birtokában volt mindannak, ami ehhez kell. Ő pontosan tudta, hogy nekem mennyi kínom van ezzel. Aztán kaptam tőle ezt az oklevelet, amire az van ráírva, hogy "Az oklevél tulajdonosa jogosult arra, hogy bármilyen típusú és fajtájú zenés színpadon bármilyen énekes szerepet eljátszhasson". Aláírta, patinássá varázsolta a papírt gyertyával, és ez volt a fa alatt. Ez életem egyik legszebb karácsonyi ajándéka. Kicsit poén nyilván, de közben meg nem. Mert ez olyanfajta elismerés valakitől, és olyan segítség, hogy elmondhatom: igazán merek énekelni.

Önbizalmat kaptál?

Sz.D.: De azt csak és kizárólag tőle.

Milyen furcsa! Pedig addig már x alkalommal énekeltél.

Sz.D.: Igen, de én mindig azt gondoltam, hogy ahogy én énekelek az kevés, de majd cserébe segít a tekintetem és a játékom. Hozzá kell tennem, hogy azt is tőle tanultam meg, hogy semmi nem megy munka nélkül. Amiatt, hogy pici koromban jó kis hangom volt, nekem az éneklés teljesen természetes volt. Nem gondoltam volna, hogy ebbe munkát kell fektetni, mert kinyitottam a számat, és jött belőle a hang.

Ehhez képest...

Sz.D.: Ehhez képest ő egyszer csak azt mondta nekem, hogy az úgy van ám, hogy ha megyünk fellépni, akkor beénekelünk. Tehát amikor koncertre indulunk, az úgy néz ki, hogy az autóban a végcél előtt 40-50 perccel bekapcsoljuk a beéneklős CD-t és elkezdjük nulláról. Nemcsak azért, hogy aznap este be legyünk énekelve, hanem hogy folyamatosan karban tartsuk magunkat.

Tehát kaptál tőle egy módszert is.

Sz.D.: Hát igen, és egy értékrendet ezzel kapcsolatban.

B.Z.: Nekem a zene mindig úgy mesélt, mint egy jó forgatókönyv. Gyerekkoromban nem mehettem ki a Királydombra a szüleimmel, amikor az István a király ment, viszont megvolt a bakelit. Nem mehettem Edda koncertre, mert féltettek, viszont megvették kazettán. Tehát amellett, hogy óvtak, mégis kinyitották a legszélesebb ablakot a világra, ami számomra a zene. Apám mindent próbált beszerezni, amit hallgatni vágytam. Nekem a zene olyan volt, mint Dórinak a színházba járás. Ő nézte az előadásokat, és értelmezte, hogy hogyan beszélnek az emberek, nekem pedig a zene mondta el ugyanezt, csak valami egész más módon. Ő nekem abban segített, hogy miként kell megszólalni a színpadon, hogy a szóvégi mássalhangzó sem veszhet el. Én meg fölszabadítottam őt abban, hogy higgye el, igaz az, amit a zene mond neki. Szerintem ebből a kettőből jött össze a mi közös dolgunk.

Te 14 évesen egy 35 éves férfibe voltál szerelmes. Az első férjed 20 évvel volt idősebb nálad.

Sz.D.: Igen.

Aztán megérkezett a veled egyidős párod, akire azt mondtad, hogy amíg nem jött meg Zora, gyakorlatilag inkább két gyereked volt. Marci és ő. Zoli is megfogalmazta már, hogy melletted nőtt fel. Mára összeértetek?

B.Z.: Nem.

Most ki hol tart?

B.Z.: Hát én még mindig csak maximum a kamaszkornál. A homokozó lapátot már eldobtam...

Sz.D.: Én viszont nyugdíjba megyek lassan!

Ne vicceljétek el! Hisz értitek a kérdést.

Sz.D.: Persze. Komoly a válasz is.

B.Z.: Igen, abszolút komoly. Olyan a felnőtté válást elhalasztani, mint egy hógolyót letenni a hóba, elindulni és görgetni. Ahhoz, hogy most 35 évesen felnőtté váljak, ezt az iszonyú hólabdát el kellene olvasztanom magam előtt, és akkor végre meglátnám a tájat, a felnőtt világot, amivel szembe kellene nézni. A dolog lényege, hogy mikor veszed észre azt, hogy az a hólabda nem a világ, hanem az csak egy vetítővászon, egy hazugság. Most már hál' Istennek ott tartok, hogy látom, hogy ez egy védelmi vonal is egyszerre, de egy fölösleges teher. Szét kell törni, és már nálam van a csákány, már ütöm, és egyre kisebb, de ehhez az kell, hogy rájöjjek, hogy azok a dolgok, amiket sorra vetítettem magam elé, azok nagyrészt illúziók. Azt gondolom, hogy az ezerből - kb. négyszáznyolcvanat - már hajlandó vagyok elfogadni, hogy így van.

Mit csinálsz az ő "hólabdájával"?

Sz.D.: 12 éve élünk együtt. Én amióta az eszemet tudom, szeretek élni. Ha most föl kellene sorolni, hogy nekem mi az élet, akkor azt mondanám, hogy mik azok a dolgok, amiket szeretek benne. Nyilván többek között őt. Az első perctől kezdve a kapcsolatunk úgy nézett ki, hogy ő hol szeret élni, hol meg nem. Amikor szeret élni, olyankor vele a legjobb a világon, amikor nem, olyankor vele se olyan jó, de mindig úgy vagyok vele, hogy kivárom, hogy jobb legyen.

Megértetted már a dinamikáját? Hogy mi az, amitől megreccsen?

Sz.D.: Nyilván az ember eleinte megpróbálja megváltoztatni, megérteni, erőszakosan nem hagyni, hogy ne szeresse a jelent, de leginkább tényleg annyit tudok tenni, hogy kivárok. Ha a tendencia nem lenne pozitív, akkor most nem ülnénk itt, de nem akarok úgy csinálni, mintha velem annyira egyszerű lenne. Az elmúlt 12 évben ő is nagyon sok mindent tolerált nekem, mert azért én se vagyok egy pócsi Szűz Mária, aki elviseli, hogy az ördög ugrál a hátán. Messze nem erről van szó, de az alapvető különbség köztünk az, hogy én az apukámtól tanultam vagy kaptam egy pozitív életszemléletet. Mindig próbálom megkeresni, hogy miért lesz nekem jó aznap. Ő azt még most tanulja, hogy sokkal kellemesebb úgy élni, ha az ember azt keresi reggel, hogy mi lesz ma pozitív. Tudod, mi nagyon nehéz? Amin egy ilyen kapcsolat majdnem meg tud bukni? Hogy meg kell tanulni, hogy ha a másiknak baja van, akkor elhidd azt, hogy nem veled van a gond. Azt hiszem, nekem ez volt a legnagyobb lecke, mert az ember automatikusan azt gondolja, hogy hát biztos az a gond, hogy én vagyok itt, nem más. Én nem vagyok elég szép, elég jó. Azt kell elhinni, hogy amikor neki rossz, akkor az nem miattam van. Hozzáteszem, hogy nekem azt kell megtanulnom, hogy legyen annyi hitem, önbizalmam, hogy föl se merülhessen a kérdés, hogy velem baj lehet - ez az én feladatom.

B.Z.: Igen, ezt meg kell tanulnod.

Tehát ahhoz, hogy a másikat szeressük, ahhoz először önmagunkat kell szeretni, elfogadni, hogy ne legyen kétely...

Sz.D.: Igen, igen. Csak nagyon nehéz, ez a legnehezebb.

B.Z.: Persze. Hogy rájöjj a saját hibáidra, szembe merj nézni a saját gonoszságoddal, kicsiségeddel, és mégis el tudd fogadni magad, ami egy bástya lesz. Megnézed azt a kis jin-jangot, amik mi vagyunk, amiben van egy adag rosszaság és van egy adag végtelen jóság is, és ha ezt így be mered vállalni, hogy ez mind te vagy, akkor el tudod kezdeni szeretni magad. Ezen az úton igyekszem haladni.

Gyakorlatilag a párkapcsolatotok egy szép kis személyiségtréning így 12 éve.

Sz.D.: Minden szempontból.

B.Z.: Ez a mi karmánk.

De az őskötés az mi? Mert valamitől mégis minden nehézségen túl itt vagytok, érintitek, ölelitek egymást folyamatosan - öntudatlanul is. Jó nézni!

B.Z.: Anélkül, hogy bárkinek a hitrendszerébe belegázolnánk, mind a ketten azt gondoljuk, hogy ez nem az első alkalom, hogy mi együtt vagyunk.

Sz.D.: Biztos, hogy volt egy másik egy élet, voltak másik életek, amikben már találkoztunk. Többször is. Voltam már anyja, lánya, nem tudom én mije Zolinak, de valamitől gyúrjuk egymást éveken, életeken át, és most épp így ebben a leosztásban sikerült, de ez jó! Küzdelmes és boldog...