Lenyűgöző varázslat az önző szerelemről

Minden kornak megvan a maga Gatsbyje. F. Scott Fitzgerald, az amerikai irodalom egyik klasszikus regényírója 1925-ös könyvében olyan figurát teremtett, amely sosem veszít az aktualitásából. Képes bizonyos örök emberi tulajdonságokat és konfliktusokat megjeleníteni az olvasók (nézők) érzelmeire is hatva. Más nagy történetekhez hasonlóan Jay Gatsby életét és szerelmét is újra és újra elmesélik, mindig arra az aspektusára figyelve, amely épp az adott kor szempontjából érdekes - az pedig az alapmű erejét és összetettségét jelzi, hogy lehetőséget ad erre. Így hát moziban is láthattak már a nézők több Gatsbyt is: némafilmeset 1926-ban, fekete-fehér melodrámát 1949-ben, legutóbb pedig 1974-ben egy nagyszabású (és felemásra sikerült) adaptációt Robert Redford és Mia Farrow főszereplésével.

A 2010-es évek Gatsbyjét Leonardo DiCapriónak hívják, és felér az elődökhöz: az egykori kölyökképű tinilány-kedvenc mára Hollywood egyik legérettebb és legkarizmatikusabb férfiszínészévé nőtte ki magát - csoda, hogy még nincs Oscar-díja (lesz). Ő alakítja azt a titokzatos és szupergazdag playboyt, akinek a személye lázban tartja a '20-as évek elején New Yorkot: hatalmas partikat ad a pompás kastélyában, mindenféle egymásnak ellentmondó történetek keringenek róla és a múltjáról - de igazából senki sem tudja, hogy pontosan ki ő, és mik a céljai. Egyetlen barát, a film elbeszélője, kerül közel hozzá, egyedül ő ismeri meg igazából - és ezt is csak a véletlennek köszönheti, mert épp a szomszédságába költözik, és épp az unokatestvére annak a nőnek, akibe Gatsby halálosan és örökre szerelmes. Mert ez az (egyik) titka: minden tettét egy egykori, tragikusan félbeszakadt szerelem irányítja, amelyet ő pontosan onnan akar folytatni, ahol elvesztette, és amelynek beteljesülését összeköti magában az általa elképzelt sikeres élet képével - nála keményebben pedig senki sem képes küzdeni azért, hogy sikeres legyen az élete.

Ily módon hiába szívfacsaró és heroikus Gatsby szerelme, egyben önző is, hisz a saját, és nem a szeretett lény személyiségével kapcsolja igazából össze. Mégis érthető és átélhető minden tette. Ugyanilyen komplex figura a történetben a vágyott nő (Carrey Mulligan), a mellékszereplők is, sőt még az elsőre gonosz ellenfélnek tűnő férj (Joel Edgerton) is. Egyedül talán a Tobey Maguire megformálta elbeszélő figurája marad kissé színtelen, igaz, az ő szerepe nagyrészt kimerül abban, hogy mindenhol jelen van és megfigyel.

A filmet az a Baz Luhrmann rendezte, akinek minden filmje esemény: a Rómeó+Júlia, a Moulin Rouge, vagy legutóbb (talán kevésbé) az Ausztrália tanúskodtak arról, hogy egy egyedi hangú, és főleg egyedi világú rendezőről van szó. Akinek világához tökéletesen passzol A nagy Gatsby kulisszája: a szesztilalom idejének luxuskörnyezete bravúros vizuális fantáziával jelenik meg nála, art deco építészet és design, lélegzetelállító kosztümök és lenyűgözően koreografált tömegjelenetek. A történetmesélés is csak egy-egy rövid időre enged üresjáratot, ami egy két és fél órás film esetében igencsak ritka.

Luhrmannt a nagy Gatsby történetéből nem a társadalmi ranglétra és a közfigyelem igencsak aktuális kérdései érdekelték leginkább. Ő a központi figura személyiségét akarta megfejteni, és vele együtt az örök szerelem természetét. Nem állíthatjuk, hogy a válaszai megnyugtatóak lennének - de azt igen, hogy emlékezetes élményt nyújtanak a moziban.