Együtt főztem a Séfek Séfe zsűrijével, de nem hiszem, hogy bevesznek a csapatukba

Pedig Krausz Gábor, Wolf András és Vomberg Frigyes nagyon visszafogta magát. Újságíró kollégáimmal a töredékét sem kaptuk meg annak, amit egy versenyzőnek kell végigcsinálni azért, hogy megnyerje a tévéműsort. Én Vomberg Frigyes csapatába kerültem, akivel mennyei bárányt készítettünk. A főételre egyébként, csakúgy, mint a műsorban, 60 percünk volt, így bár nagyon szerettem volna mindenre rákérdezni, a „kezünk járjon, ne a szánk" jegyében főztünk. Az elején még én is azt gondoltam, hogy megolvasztjuk a vajat, kérget sütünk a bárányra, aztán bepattintjuk a sütőbe, esetleg valami köretet is csinálunk és rögtön át is csapunk az édes életbe. De Vomberg csapatában nem lehet sziesztázni. Átkapcsoltam hát Hamupipőke funkcióba, és szeleteltem a retket, majd a zöldborsó csírájának, felső hajtásait tépkedtem le, melyeknek később, mind-mind fontos szerepük volt a tálalásnál.

Végül megkaptam a zöldborsó pürésítését, mint főfeladatot. Igen, én is azt gondoltam, hogy botmixerrel elkapom, megöntöm egy kis tejszínnel és már készen is vagyunk. De a Bocus d'Or sikercsapatának trénerénél nem lehet holmi borsóhéjakat benne hagyni a pürében, így jött a szita és a kanál, na meg a passzírozás. Természetesen azért sikerült néhány szuper trükköt ellesnem a séftől, akit főzés közben arról faggattam, hogy miért is kulturálatlanság bizonyos húsokat jól átsütve kérni egy étteremben.

„Ha valaki a jó, omlós húsokat szereti, az rendeljen malacpofát, tarját, vagy konfitált kacsacombot. Viszont kár volt meghalni az állatnak, ha egy steaket, kacsamellet vagy egy bárányt nem véresen készítünk el"- magyarázza Vomberg, miközben arra ad utasítást, hogy töröljem le a pultomat, ahol sikeresen szétfröcsköltem a borsópürét.

Amikor patyolat tisztára suvickoltam a konyhabútort, tovább faggattam. Mert engem eddig egyetlen séf barátomnak sem sikerült meggyőznie arról, hogy ne jól átsülve kérjem a húst az étteremben. „Ez annak is a hibája, hogy kevés helyen kezelik jól a húsokat. Egy véres steak, rózsaszín, de nem rágós, nem folyik benne a vér, puha marad, és nem érzed, hogy nyers húst ennél."

A főzésünk végén aztán megkóstolhattuk, amit főztünk, és szerencsékre a Séfek Séfje zsűritagjai sem pontozták le a teljesítményünket. Én pedig tele hassal tovább faggattam Vomberg Frigyest arról, hogy fejlesztheti-e magát tévéműsorok segítségével a magyar, ha a gasztrokultúráról beszélünk. „Ha jól emlékszem, az első minőségi, sajátgyártású gasztroműsor a Stahl konyhája volt.

Azóta pedig számos, egyre jobb főzőműsor született. Persze ezután sem fognak az emberek polipot főzni otthon, de megismerik és kapnak egyfajta rálátást, mint alapanyagra” – ecseteli már az üres tányérok mellett Vomberg, aki egyébként azt egyáltalán nem tartja fontosnak, hogy minden lelkes, főzni szerető ember tudjon julienne-re szeletelni. „Szerintem az a fontos, hogy jóízű ételeket tudjunk főzni. Azért lényeges, hogy mindenki fejlődjön, mert a gasztrokultúránk nagyon mélyen van, mind ízlésben, mind választékban"- folytatja a séf. Hogy mire gondol? Nos, a szomorú valóság az, hogy a magyarok továbbra is csirkemellet – azt is nagyon vékonyra kiklopfolva – rendelnek a legtöbbször egy étteremben.

„Még mindig akkor boldog a vendég, ha lelóg az étel a tányérról. Sajnos ez is negatív gasztrokultúra. A mennyiség fontos, de nem halunk éhen. Abban bízom, hogy ha több, igényesebb vendég lesz, akkor több, igényesebb étterem is üzemel majd." Persze könnyű ezt mondani, horkanok fel, de a séf is tisztában van azzal, hogy étteremben ebédelni, ráadásul 2, vagy 3 fogást elfogyasztani, legtöbbször nem pénztárcabarát művelet. „Tudom, hogy sokan azt sem engedhetik meg maguknak, hogy havi egyszer elmenjenek étterembe. Tisztában vagyok ezzel. Már az is jó vonal, ha otthon elkezdünk odafigyelni a minőségi alapanyagokra.

- mondja Vomberg, aki családjának mindig maga süti a kenyeret. Persze otthon nem hangosan, a parancsokat osztogatva sül a kifli Vombergéknél, de a Séfek séfjében bizony gyakran hallani, ahogy Frici felemeli a hangját. „A műsorban egy óra van a feladatra. Az órát nem állítjuk meg, nem húzzuk 80-90 percig a dolgokat. Nekünk presztízs, hogy 60 perc alatt elkészüljön a félig amatőrökből álló csapattal az étel. Ehhez pedig az kell, hogy olykor erélyesen irányítsak. Ilyenkor ugyanis nem kezdenek el gondolkodni a szakácsok, hanem nyomás alatt vannak és végrehajtják a feladatot. Ha pedig valakinek nem sikerül az étele, és negatív kritikát kap tőlem, az nem az adott embernek, vagy a személyiségének szól, hanem a munkájának. Én attól még nagyon kedvelhetem őt, de amit lerakott az asztalra, pocsék volt. Ha pedig hazudok neki, akkor nem fog fejlődni."