A nő lelépett, de visszatáncol - az elhagyott pasi naplójából

Szétválásunk elején mondta egy pszichológus: az lesz komoly, amikor Petrában lanyhul az új szerelem. Nem beszélt butaságot a figura.

Miután elhagytak, úgy voltam, hogy maradjon is így. Tudtam, nem a bepasizás a lényeg, ezer egyéb ok miatt történt, ami történt. Nem vagyok hülye, vagy nem annyira. Tudtam azt is, hogy a pasik meg a nők, a tegnapi párok akkor is képesek húzni-vonni a dolgot, újra leülni, átbeszélni a semmit, amikor már nincs levegő, csak hullaszag. Szerettem volna kihagyni a "mi lenne, ha mégis megpróbálnánk újra?" kezdetű fejezetet.

Addig oké is volt, amíg csak zavaró körülmény voltam Petra számára. Amíg került, addig könnyű volt lökött csajokkal haverkodni, rambóskodni, fütyülni a tegnapokra. Csak közben Petráéknál fogyott a nafta, lassult az iram. Petrának meg beugrott: van itt még egy régi verda, egész jól döcögött sokáig, és legalább ismeri a hibáit. Míg az a másik? Hát, a fene tudja! Ilyenkor az sem számít, hogy az ismert hibákról azért sejteni: nem javíthatóak. Csak az, hogy otthonosabb a régi kaszni.

Nézzük csak át időrendben: Petra lelépett tőlem, aztán elhúzott Amerikába, majd miután megjött, próbáltunk szót váltani, de nem nagyon ment. Ám pár hetes pauza után felhívott, hogy beszélnünk kéne. Gondoltam, jön a technikai rész, válás eltervezése, de nem! Pont arra a fejezetre készült, ami a legkevésbé érdekelt. Munkahelyi dolgait kezdte mesélni a kalászi kricsmiben, melyik kutatás hogy áll, melyik balfék kolléga éppen mit és hogyan. Pont úgy dumált, mint régen, amikor még minden a helyén volt. Azt hittem, beleszakad a szívem, mert tudtam, nincs senki az életében, akinek mindezt ugyanígy elmesélhetné, aki értené, miről is van szó. De amikor kérdezte, hogy mit is gondolok arról, ami velünk történt, jeleztem, hogy én arról már nem nagyon tudok gondolni semmit.

És akkor is falat húztam közénk, amikor pár héttel később átjött a saját otthonunkba, hogy megdumáljunk valami állítólag halaszthatatlan biztosítási ügyet. Csak aztán elcsendesedett, ahogy kuporgott ott a kanapén, majd azt mondta, azért sajnálja, hogy ezt így elcsesztük.

Nem a biztosításra gondolt persze, hanem az életünkre, de nem volt rá fülem. Azt sem akartam tudomásul venni: mit is üzen, amikor később járkálni kezdett, és múltunk fotóit nézegette a szobák falain, és mit, amikor megállt a nappali közepén, és hosszan-hosszan nézett a szemembe. Vágtam egy leszarom grimaszt, és amikor megroggyanva útjára indult, csak annyit mondtam: vigyázzon magára. Azt felelte, vigyázni fog, és hogy a kocsiját sem azért húzta meg a minap, mert szét lenne esve. Embert nem láttam még annyira szétesettnek, kivéve, ha belenéztem a tükörbe.

Voltak még ilyen helyzetek akkor is, amikor már a válásról dumáltunk, és a tőlem várt zsozsó kezdett éteri magasságokba emelkedni. Volt, hogy Petra hirtelen váltott, próbált más irányba csalinkázni a lóvétól, mert jobb szeretett volna inkább bizonyos érzésekről beszélni. És tizenöt év után elvileg - mondom elvileg - bármikor lehetne is érzésekről beszélni. Sőt, amikor a legkeményebbnek látszottam, akkor is simán odahullottam volna a lába elé azzal, hogy hagyjuk már ezt a faszságot.

Csak ezt aztán nem szabad, ezt nem, amikor amúgy nincs már semmi sem a helyén, és nem is kerülhet vissza. Az egyiknek tudnia kell, hogy mi a pálya, különben két élet megy rá a szarakodásra. Tudnia kell, éppen a szeretet miatt. De ez a legrohadtabb az egészben. Amikor visszafojtasz mindent, ami emberi, közben a másik azt gondolja, hogy klinikai eset lettél, súlyos pszichopata, vagy az is voltál mindig, csak látens. Ráadásul, akinek nincs lelke, annak a kérója simán kirámolható, plusz szenteste küldhető a halálba. A szabadságnak komoly ára van.