Mit keres a nőstény hentes az ágyban? - A facér pasi naplójából

Sokan gondolják ezt a pasikról, tapasztaltam, ahogy jöttem-mentem. Mindegy, hogy erről a pasik tehetnek, zavar. De hogy miként teszi helyre az ilyesmit Márquez, azt ugye most nem fogom elmondani. Mert ha olvastad, úgyis tudod, ha nem olvastad, olvasd el, ha olvastad, és mégsem tudod, akkor szia.

Amúgy tök fair, hogy a Száz év magány a heppem, és nem a Háború és béke, vagy pláne a József és testvérei. Azokkal súlyuk okán ölni lehetne, bár tartalmilag ugyancsak az élethez adnak fogódzót. A Száz év magány alig több mint négyszáz oldal, simán be lehet puszilni. Mondjuk a legtöbb csaj, akivel így-úgy összefutottam, mind állította, hogy be is puszilták. Csak a legtöbb már a szerző kapcsán lebukott, lövése nem volt róla. Mások erősen kerülték, hogy elmondják, mit is gondolnak a műről, ami legalábbis elgondolkodtató.

Bori viszont, akivel hol máshol, egy könyvesboltban elegyedtünk szóba, egész passzusokat idézett, plusz véleménye is volt a mondandóról. Meg még vágott egy csomó írót, akiket bírtam. És nem úgy lökte a cuccot, mint valami hülye kékharisnya, hanem humorral, ahogy képes volt poénra venni az egész életet. Volt mit, mert például párkapcsolatilag is képben volt, leginkább szívóágon.

Találkozgattunk, és én szétröhögtem az agyam, úgy tudta mesélni, mekkora barmok a pasik.
Milyen már, hogy valaki három év együttélés után, két nappal az esküvő előtt jön azzal a csajnak - vagyis Borinak -, hogy még éretlen a dologra, aztán olaj, mint aki ott sem volt. És ez csak egy a jó pár balfaszból, akik megszívatták.

Hanem volt valami fura is Boriban. Éreztem, kell, hogy legyen valami titka, amit akármilyen laza, képtelen elmondani. Ha csak másodpercekre, de a legnagyobb dumák, röhögések közben is folyton elkalandozott a figyelme. Valahogy sosem volt teljesen ott, mintha csak úgy nyolcvan-nyolcvanöt százaléknyi Bori találkozgatna velem. Gondoltam, talán a munkáján agyal, multinál volt marketinges góré.

Végül rákérdeztem. Bori korrekt volt, hogy igen, van, ami esetleg bekavarhat, de nem a meló. Ajánlotta, zárjuk rövidre, hétvégén átjön hozzám titkostul, mindenestől, akármi is lehet. Mondta, rajtam múlik. És lehet, hogy tényleg rajtam múlt, de az ő egyetlen kis difijével - szép példája, hogy a látszat néha csal -, azzal tényleg nem tudtam mit kezdeni.

Bori két éve élt együtt egy bulldoggal. Nem mondom, hogy volt köztük valami komolyabb, mert egyrészt nőstény volt a kutya, másrészt meg ne már. Ám ahogy álltak ott a küszöbömön, és először láttam Borit dacosnak, keménynek, végletesen elszántnak, miközben a bulldog szorgosan nyáladzott, mindjárt tudtam, nagyobb kihívás kezd itt kirajzolódni, mint aminek én megfelelnék.

Bori közölte, rég felvágta volna az ereit, ha Butcher nem jön az életébe - esküszöm, így mondta, de nem mertem rákérdezni, hogy szintén egy könyvesboltban elegyedtek-e szóba, nehogy rám uszítsa -, mert Butcher az egyetlen, akitől az utóbbi években őszinte és feltétel nélküli szeretetet kapott. Szerinte egy magamfajta értelmes, olvasott pasi, aki nem olyan, mint akikkel eddig összehozta az élet, megpróbálhatná ezt megérteni. Elfogadni, hogy amíg Butcher van, addig ő lesz neki az első. "Ha máshogy nem megy, használd a humorodat" - vakkantotta szárazon, mint egy zupás őrmester.

Szerintem tényleg nem vagyok sötét csávó, de sehogy sem láttam világosan, miként dolgoznám fel, hogy tíz-tizenkét évig - tudom, meddig húzza az efféle eb - csak mellékszereplő vagyok egy Hentes nevű, bő nyálú kutya mellett. Így hát, sajna, az állattartáshoz való patologikus vonzódás felülírta az egyebeket. Mondhatni: Hentes legyőzte Márquezt.