Steiner Kristóf: Gyerekkori szerelmem, Szandi

Az expedíciót a Veress Péter gimiben kezdtem - minden tisztességes Szandi-fan tudta, hogy a "kicsi lány" itt koptatja a padokat. Meglepően rövid nyomozás után kiderült, hogy a család a közeli Bebó Károly utcában lakik, ahová megérkezve azzal kellett szembesülnöm, hogy nehezebben találnék olyasvalakit, aki nem tudja, melyik Szandi otthona. Mindenki, igen, minden boltos néni, kutyasétáltató bácsika, játszótéren hintázó kislány és csigákat gyűjtő kisfiú tudta a címet. Minden bátorságomat összeszedtem hát, és bekopogtam az ominózus lakás ajtaján, amelyet kisvártatva egy Szandira erősen emlékeztető fiatal lány tépett fel: ő volt Viki, az énekesnő majdnem híres nővére. És bár akkoriban még nem dübörgött a ma is oly népszerű táncsulija, ismertem őt jól: néhány Szandi koncerten háttérénekesnőként tündökölt, zöld pettyes ruhácskában. Célba értem!

"Szandihoz jöttem" - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, ő pedig ahelyett, hogy kihajított volna, kedvesen rámmosolygott: "Szandi éppen zuhanyzik, de ha akarod, addig én adok neked autogramot" - mondta, és el is tűnt a panellakás vaskos vasajtaja mögött egy percre, majd megérkezett egy köteg fénymásolt papírral, amin saját arcképe tündökölt. "Parancsolj" - nyújtotta át a kötvények és bankók értékével vetekedő papírosokat. Illedelmesen megköszöntem, majd elismételtem a jól begyakorolt belépőmondatomat: "Szandihoz jöttem." Ekkor megtörtént a csoda: a SZTÁR hófehér köntösben, svájci sapka helyett törölköző-turbánnal a fején odalibbent a bejárathoz, és gálánsan köszöntött, akár egy királynő. Elmondtam neki, hogy szerintem ő a világ legszebb, legtehetségesebb, legokosabb embere, cserébe pedig néhány fényes, színes autogramkártyával lepett meg, amelyen a "Teenager l'amour" című lemezének borítója volt. Mondanom sem kell, majdnem elaléltam.

Amikor már felnőttként, a Viva műsorvezetőjeként először készítettem interjút Szandival, nem meséltem el neki ezt a kis kalandot - talán nem akartam ráijeszteni szegényre. És bár az utóbbi időben kissé elveszítettem szem elől egykori kedvencemet, bevallom: ma is "hármat dobban a szívem", amikor magányos youtube-parti estéken felteszem az örökzöld slágereket, hogy "majdnem Monroe" módjára ropjam az alkalmi parketten, a nappalinkban. "Dúdolom-dúdolom" a dalokat, és közben eszembe jut, hogy bár azóta elérkezett az "új tavasz, új fiú, új szerelem" az életemben, amikor megpillantom az ő "loko-loko-lokni"-it, a mai napig képtelen vagyok másra gondolni, mint hogy "I love you, baby".