"Úgy nyomták ki belőlem a gyerekem" - Így szültem én

Boldogság, szorongás, boldogság, szorongás...

"Fogalmam sem volt, milyen lehet terhesnek lenni, és soha nem is készültem rá. Mindenesetre nálam a boldogság váltakozott a szorongással, a készülődés a mérgelődéssel, azt hiszem, hozzá kellett szoknom a gondolathoz, hogy egy életet hordozok magamban, és már nem lehet minden úgy, ahogy azt én szeretném.
A kórházban töltött hetek sem tettek jót a lelkiállapotomnak, ahogy az sem, hogy harmadszor is bekerültem, akkor már túlhordással. Alig vártam, hogy a terhességem véget érjen, mert a gerincbajom miatt nehezen tartottam már magam, de a baba az oxitocinpróba és a házi praktikák ellenére sem akart elindulni kifelé. Az összes szobatársam megszült már mellettem, csak én feküdtem ott egy hete - egyben."

Túl nagy a baba?

A kórházban passzív várakozással töltött hetet aztán egy ultrahangeredmény kavarta fel alaposan. A keskeny csípőjű, filigrán lány, akiről nem lehetett tudni, hogy egyáltalán lesz-e ereje egy hosszú szüléshez, kezébe kapta a papírt, amelyen a magzat becsült súlya állt: 4 kilogramm.

"Itt is sikerült sokkot kapnom: nem vagyok erős, mindent bíró személyiség, és még a gyógytornászom sem bízott abban, hogy könnyen megszülök egy átlagos súlyú babát, nemhogy egy óriást! Fogadott orvosom nem volt, mert nem maradt rá pénzünk, az éppen ügyeletes orvos szerint pedig amíg nincs nagy baj, nem lehet szó császármetszésről. Éppen ezeket az információkat próbáltam feldolgozni, amikor egyik éjjel kettőkor arra ébredtem, hogy ötperces fájásaim vannak. Megszállt valami nyugalom és a véglegesség érzése, és annak örültem, hogy végre vége a terhességemnek, végre én is szülök."

Hallucinációk és könyörgés

A viszonylag nyugodt, higgadtan fogadott első szakasz hamarosan fájdalomkavalkádba csapott át, legalábbis Kata emlékei szerint.

"Úgy nyolc óra lehetett, amikor már éreztem, hogy alig van szünet a fájások között, és annyira erősek, hogy nem bírom uralni őket. Próbáltam helyzetet változtatni, helyesen levegőt venni, de elborítottak a fájások. A két fájás közötti apró szünetekben pedig hol hallucináltam, hol sírva könyörögtem, hogy szabadítsanak már ki, mert meghalok. Fájdalomcsillapítást nem kaptam, orvos is alig nézett felém, csak az új szülésznő, aki azt mondta, hogy ebből tíz órára gyerek lesz. Ekkor már alig voltam magamnál, csak kiabáltam és szenvedtem, és ekkor megéreztem az első tolófájást."

A szülésznő gyorsan átalakította az ágyat, és egy orvos is megjelent, de a baba érkezésére még sokat kellett várni. Kata hiába nyomott helyesen, a helyzet nem javult, majd egyszer csak orvosok vették körül.

"Csak arra emlékszem, hogy nyomtam, ahogy mondták, spriccelt belőlem a magzatvíz, mint egy szökőkútból, és arra, hogy éreztem, minden nyomásnál egyre feljebb jön a baba, nem lefelé halad, ahogy kellene. Ezt az orvos is látta. Ekkor az egyik doki feltérdelt az ágyra, és erősen nyomni kezdte a hasamat minden fájásnál - annyira, hogy alig kaptam levegőt. Így szenvedtünk, a férjem is segített, és nyomtunk tovább sokáig, mire elkezdett kibújni a lányunk. Addigra olyan fáradt voltam, hogy már semmit sem éreztem, még a fájásokat sem. Már csak találomra nyomtam. Végül hosszú harc után megszületett a baba: majdnem négy kilóval, és összenyomódott, csúcsos fejjel. Ő jól volt, lélegzett, megnyugodott, rám viszont még egy másfél órás varrási procedúra várt, ahol - az orvos szerint - egy területet nem lehetett jól érzésteleníteni. A varrás után egészen más fogalmaim lettek a fájdalomról, mint ami addig volt."

A nehézségek ellenére a kórházból három nap múlva egy egészséges babával távozhatott az újdonsült anyuka.