"Nyomtam, ahogy mondták, de semmi sem történt" - Így szültem én

A 28 éves Gina terhessége problémamentesen zajlott, a szülésnél viszont adódott némi gond, ráadásul a hosszú vajúdás miatt is csak későn ölelhette magához kisfiát. Bendegúz tervezett gyerek volt, de a fogantatása eleinte némi nehézségbe ütközött.

"Csodálkoztunk, amikor kiderült, hogy terhes vagyok, mivel tíz éven át szedtem a fogamzásgátlót, és mikor abbahagytam, egyszerűen nem jött meg többet a menzeszem. Az első terhességi teszt negatív lett, így orvoshoz mentünk, ahol kiderült, hogy gyógyszert kell kapnom ahhoz, hogy leválasszák a méhnyálkahártyámat, magától ugyanis nem válik le. Kétszer vagy háromszor is gyógyszerrel jött meg, negyven naponta - az is kérdés volt, hogy egyáltalán van-e peteérésem. Karácsonykor kellett volna a következőnek megjönnie, de persze akkor sem történt semmi. Már készültem az orvoshoz, amikor figyelmes lettem arra, hogy feszülnek a melleim, ráadásul egy melltartóméretet nőttek is, pedig a gyógyszer abbahagyása óta ilyen nem történt. Nem akartam még egy negatív terhességi tesztet, így 2-3 hét múlva végeztem csak el, és az pozitív lett.

Az öthetes terhesen végzett ultrahang még nem volt igazán emlékezetes, a két héttel későbbi azonban nagyon is: akkor hallottuk először a baba szívhangját. Érdekes egyébként, hogy egészen addig nem volt semmi bajom, míg meg nem tudtam, hogy terhes vagyok, onnantól viszont a harmadik hónap végéig egész nap hányingerem volt, néhány falat étel után azonnal émelyegni kezdtem, alig tudtam enni. Ezután azonban rettentő jól viseltem a terhességet. 14 hetesen már éreztem, ahogy mozog a kicsi, a 18. héttől védőnő is nézte a szívhangot, és néha kölcsönadta hétvégére a készüléket, hogy hallgathassuk a baba szívhangját. 4D-s ultrahangra is elmentünk. Bár Bendegúz már 15 hetesen megmutatta, hogy kisfiú, és ezt minden ultrahangon újra és újra megtette, az arcát nem volt hajlandó felfedni, odafogta elé a köldökzsinórt."

"Természetes szülésre készültem"

Gina természetes szülésre készült. A szülés napján délután még nyugodtan falatozta a csülökpörköltet, egyáltalán nem számított rá, hogy néhány óra múlva már a kórház felé autóznak majd a férjével.

"Próbáltam nem foglalkozni a szülés témakörével, és megbeszélni a gyerekkel, hogy nem nő nagyra, és gond nélkül kibújik. A beteg vagy komplikációkkal született babák történetével sem voltam hajlandó idegesíteni magam. Természetes szülésre készültem, abban pedig, hogy ez sikerülni fog, megerősített, hogy a terhesség vége felé már fejjel lefelé volt a baba. Azt hittem, ez éppen elég.

A szülés napjának estéjén, úgy tizenegy óra körül arra ébredtem, hogy pisilni kell. Ahogy azonban ballagtam vissza az ágyamba, elkezdett folyni a magzatvizem, bár fájásaim még nem voltak. Felébresztettem a férjem, aki kérte, hogy hagyjam már aludni, biztos csak pisilek. Én meg ott álltam a kövön, hogy ne legyen vizes a szőnyeg, onnan bizonygattam az igazamat, miközben folyamatosan csorgott belőlem a magzatvíz. Felhívtuk a szülésznő ismerősünket, akitől arról érdeklődtem, hogy visszafekhetek-e esetleg még aludni, ő azonban azt javasolta, a fertőzésveszély miatt inkább menjünk csak be a kórházba. (A fogadott orvosom persze épp nyaralt.) Éjjel egyre értünk a kórházba, addigra már enyhe fájásaim voltak, és egy ujjnyira voltam nyitva. Az ügyeletes orvos azt ajánlotta, hogy feküdjek le pihenni, mert reggelig itt nem lesz baba, viszont kelleni fog az erő. Persze nem tudtam aludni a fájásoktól, így elbeszélgettünk reggelig a férjemmel, amikor aztán megjött az orvosom, és megállapította, hogy ugyanannyira vagyok kitágulva, mint az elején, az egyre erősödő fájások ellenére is."

"Nyomtam, de semmi sem történt"

Az orvos az oxitocinos rásegítés mellett döntött, így a fájások is felerősödtek. De hiába tágult szépen Gina, egy apróság hibádzott a természetes szüléshez.

"Az orvosom bekötötte az oxitocint, ami sokat dobott az összehúzódásokon, úgyhogy a szülésznőtől elkönyörögtem a kéjgázt, és azzal már nagyon jól bírtam a fájásokat. Ülve tudtam a legjobban viselni őket, fekve ugyanis sokkal jobban fájt, sétálni meg nem lehetett az infúzió és az NST miatt. Volt olyan, hogy a kéjgáz miatt nem is éreztem a fájást, csak hallottam, hogy a férjem mondja a szülésznőnek, hogy jó lehet ez a gáz, mert erősebb fájásom van a gép szerint, és fel se ébredek rá. Volt, hogy akkorát szívtam bele, hogy elzsibbadt a tüdőm és a légcsövem, de ez a szer kilégzéssel ki is ürül, úgyhogy nem aggódtam.

Fél egyre teljesen kitágultam, ekkor kezdtek jönni a tolófájások. A férjem fogta az egyik lábam, a szülésznő a másikat, és az orvos azt mondta a vizsgálat után, hogy három fájás, és megvan a baba. Én nyomtam, ahogy mondták, de semmi sem történt. Az orvos megvizsgált, és azt mondta, nem is fog kijönni, mert nem fejcsúccsal van a gyerek. Ahhoz ugyanis, hogy természetes úton megszülessen egy baba, egy spirális beforgást kell csinálnia még a méhben, hogy megfelelő helyzetbe kerüljön - na ez a mi babánknak nem sikerült teljesen, így hiába nyomtam. Mivel nyilvánvaló volt, hogy nem is fog tudni fordulni, az orvosom hívta a főorvost és engedélyt kért a császármetszésre. Ő viszont le se jött megvizsgálni, telefonon annyit mondott, hogy várjunk. Két óra telt el, mire lejött megvizsgálni, és megadta az engedélyt. Nekem nem telt el két perc két tolófájás között, s bár hiába, de toltam, mert nem lehetett visszatartani az ingert, a kéjgázt viszont elvitték, és nem is kaptam vissza. Ezt a két órát szívesen kihagytam volna a szülésből.

Végre aztán elindultunk a műtőbe. Nagyon féltem az epidurális érzéstelenítéstől, de szerencsére a kórházigazgató volt az ügyeletes altatóorvos, akinek tapasztalt orvosként csak egyetlenegyet kellett szúrnia. Az érzéstelenítés megváltás volt, bár egy ideig ide-oda billegtették az asztalt, hogy ne menjen feljebb a zsibbadás a kelleténél. A műtét alatt folyamatosan tudósított az orvosom, én csak annyit tapasztaltam, hogy matatnak a hasamban. Még éreztem, hogy a baba a pocakomban van, amikor felsírt, a fejét ugyanis akkorra kiszabadították. Ez a félig bent-félig kint helyzet nagyon emlékezetes pillanat volt. Miután kivették a picit, nem adták oda, a gyerekorvos kirohant vele, engem meg kitisztítottak és összevarrtak. A gyerekorvos még visszanyitott a műtőbe, hogy '3900 gramm, egészséges!', és már csukta is az ajtót. A csecsemősnővér hozta be végül. Hihetetlen volt nézni és ráeszmélni, hogy ő az én pici babám! Amikor kivittek a szobámba, mellre is tehettem, és sikerült egy picit szopiznia is."

Egy hét kórházlét

Abban a kórházban, ahol Gina szült, csak egy hét után engedik haza az anyukákat, de ez az idő jól is jött a kis családnak.

"A felépülés nagyon könnyű volt, a húgom a császár után egy hónappal még vacakul volt, engem szombat délután császároztak, és vasárnap már gond nélkül kimentem anyuékhoz, csővel a hasamban. Első nap nehéz volt felkelni, de szereztek nekem egy redőnygurtnit, amit odakötöttek az ágyamhoz, így fel tudtam húzni magam fektemből. Hétfőn kivették a csövet is a hasamból, onnantól semmi gondom nem volt, és végre adtak enni is normálisan - addig csak üres leveseket kaptam meg tejfölt. Annak viszont örültem, hogy egy hétig kell bennmaradni a császárosoknak, mert az ötödik napon úgy besárgult Bendegúz, hogy inkubátorban kék fény alá kellett tenni két napra. Attól előre féltem, hogy otthon mit fogok kezdeni egy babával, de a kórházban mindig volt valaki, aki segített, mindent megmutattak, és mire hazajöttünk, már nem voltam bizonytalan. Az anyatejem viszont egy hétig sem volt elég. Nagyon szerettem volna szoptatni, literszám ittam a szoptatós teákat, ha csupán akarattal tejet lehetett volna fakasztani, akkor biztos, hogy jött volna, de nálunk a családban senkinek sem volt teje, így nem voltak illúzióim.

Attól a két órától eltekintve a szülés nem maradt meg rossz élményként, bár abban az időszakban is jobban érdekelt, hogy mi van a babával, mint a saját fájdalmaim. Az az érzés pedig, amikor kivették a pocakomból, és először hallottam felsírni, leírhatatlan."