Oszvald Marika: "Nem áldozom fel magam"

Hogy töltődsz, pihensz ennyi pörgés mellett?

Nem könnyű dolog. Ez is egy adottság szerintem, mert az ember tudja, hogy ez a feladata az életben. Amikor már olyan állapotban vagyok, hogy alig bírom, akkor is erőt veszek magamon annak érdekében, hogy az embereknek örömet szerezzek. Kielégít, ha úgy érzem, hogy sikerült megfelelnem a közönség elvárásának és azoknak, akik megbíztak valamilyen feladattal. Lehet, hogy miután elvállalom, azt érzem, hogy juj, nem kellett volna, mert túl sok - de akkor már végre kell hajtani! Engem ez motivál. Igyekszem az időmet úgy beosztani, hogy amikor csak lehet, pihenjek egy picit. Ha vidékre megyek, akkor a buszon is megpróbálok szundikálni, vagy ott, ahol lehet. Most is biztos láttad rajtam, hogy totálkáros vagyok - nagyon nagy volt a hajtás mostanában.

Igen. Úgy fogalmaztunk, hogy "Ma én vagyok az utolsó csepp a pohárban". Meg is ijedtem! Éreztem rajtad a fáradtságot, de ahogy beszélgetni kezdtünk - eltűnt. A színésznő rendre utasítja az embert?

Így van, ahogy mondod. Nem hagyhatom el magam, de ez szerintem sok emberre igaz. Interjún kívül elpanaszoltam neked a dolgaimat, de azt nem engedhetem meg magamnak, hogy az emberek ebből valamit észrevegyenek, mert nekem nem ez a dolgom.

Egy olyan sztár, mint te, akit imádnak Záhonytól Japánig azt sem engedheti meg magának, hogy legyenek allűrjei? Akárhol találkozom veled, mosolyogsz, kedves vagy, és mintha semmiért se lennél hisztis.

Nem engedhetem meg magamnak azt, hogy hisztis legyek, az olyan fárasztó lenne! Az allűr, a fakszni annyi erőt kivesz az emberből, ami másra kell. Én tárolom az energiáimat arra, ami a dolgom. Az egyik életcélom az, hogy az embereknek kellemes perceket szerezzek, hogy ne legyen rólam rossz véleményük. Ennek megfelelően igyekszem a szituációkat alakítani, és ha látom, hogy valami nem stimmel, akkor próbálok elé menni a dolgoknak. Szerintem ez az alázatnak egy formája, ami nem egyenlő a szolgalelkűséggel!

Mi hajt? Az jutott eszembe, hogy neked szenvedélyed és lételemed a játék.

Igen, és érzem az embereknek a szeretetét, amit nem veszíthetek el! Ha meghívnak, akkor nemcsak a pénz vagy a népszerűség miatt megyek, hanem azért is, hogy eleget tegyek az elvárásaiknak. Nem is tudom - ez tényleg egy megfelelési kényszer lenne?

Ebben cseperedtél. Tavaly volt egy kerek szülinapod, és nem tegnapelőtt óta állsz a színpadon. Te ehhez szoktál hozzá, sőt talán rá is szoktál - a sikerre is.

Igen, abszolút. Ha valaki odajön hozzám, ráérzek szinte a gondolataira is. A születésnapom tájékán megszólított az utcán egy fiatal nő, aki látott színpadon és elcsodálkozott, hogy még mindig végrehajtom színpadon azokat az akrobatikus elemeket. Leguggolt velem szemben és azt mondta: "Kedves művésznő, aranyos művésznő, azt szeretném kérdezni..." Hatvan! Vágtam rá rögtön. Még meg sem kérdezte, de már tudtam, hogy mit szeretne tudni. Jó érzés, és emiatt van az, hogy ha találkozom egy vadidegennel, akkor is annyira közvetlen tud lenni a kapcsolatunk, mintha nagyon régen ismernénk egymást. Valószínű, hogy ezt szeretik bennem.

Most gyerekközönség előtt is játszol az Oszi-Bosziban, holott te felnőttekhez szoktál.

Nagyon érdekes és csodálatos, hogy mégis felnőttek, annak ellenére, hogy gyerekek! Kommunikatívak és értelmesek. Veszik a lapot, és nem kell őket másként kezelni. Hihetetlen.

Tartottál attól, hogy esetleg nem fog működni?

Nem, egyáltalán nem. Vágytam is rá, mert nagyon szeretem a gyerekeket. Rajongok értük! Meglátok egy pici kislányt vagy kisfiút, meghallom a csivitelő édes kis hangjukat, és elolvadok. Ez varázslatos dolog. Ajándéknak tekintem ezt a színház részéről, hisz ők találták ki nekem ezt a darabot, gondolom, pontosan amiatt, mert abba a korba kerültem, amikor már nem azokat a bizonyos szubrett szerepeket tudják rám osztani. Arra ott vannak a nagyon tehetséges fiatalok, de még mindig akarják használni az egyéniségemet, mert látják, hogy a közönség szeret engem. Innen jött az ötlet, és én nagyon hálás vagyok érte! Szeretem a változatosságot - és ez egy különlegesség az életemben.

A változást jól tűröd? Amióta az Operettben vagy, a színház is nagy korszakokat, átalakulásokat élt át.

Én nagyon jól bírom. Sőt, felvillanyoz, mert az állóvíz az olyan unalmas. Itt mindig történik valami. Jönnek fiatalok, újak, aztán még fiatalabbak - csoda, hogy még ott vagyok, de komolyan! Annyira örülök, hogy mint egy kis magocska ott rekedtem, mert az elkövetkezendő világnak, mint egy virágnak a csíráját látom kibontakozni.

Mondod ezt csillogó szemmel és neked ezt el is hiszem. Tényleg soha nem sóhajtasz fel: "Miért nem vagyok még mindig 25 éves vagy 30?"

Nem, az öregség nem rossz dolog. Tudom, szokták mondani, hogy mondj egyet, ami jó benne.

Hát mondj egyet!

Az, hogy friss lélekkel és szellemiséggel tudom megélni az öregséget. Ezt érzem és tudatosul bennem. Ez egy nagy adomány. Szerintem mindennek ez az alapja. Az öregség nem baj, nem hiba - az van. Egy probléma lehet: a betegség. Én imádok bemenni a színházba a fiatalok közé, mert látom a szép hamvas bőrüket, a csillogó szemüket, azt az intenzitást, amivel akarnak. Nagyon jó hatással van rám, hogy jó produkciókat látok tőlük, és érzem, hogy szeretnek engem. Nemcsak amiatt, mert én vagyok Oszvald Marika és már negyven éve ebben a színházban taposom a deszkákat, hanem azért, mert jó viszonyban tudunk lenni. A szeretet mindennek az alapja.

Soha nem tartottál az idő múlásától? Sok színésznőben okoz az feszültséget, hogy az egyik szerepkör után hogy tud majd esetleg megfelelni egy másiknak. Kap-e fellépési lehetőséget, vagy mi lesz, ha egyszer vége lesz. Esetleg görcsösen kapaszkodik. Te ezt hogy úsztad meg?

Szemlélődő típus vagyok és már fiatal koromban figyeltem a körülöttem lévőket. Az, hogy valaki fiatal vagy öreg, teljesen mindegy. Létezünk. Nemcsak a test, hanem a szellem és a lélek is létezik. Ez az élet véges. Elkezdődik, aztán valahol befejeződik. Ha az ember az élete közepe táján, az öregedés kezdetén elkezdene sopánkodni, akkor a hátralévő időt ijedten töltené, és rosszul érezné magát. Annak mi értelme? Az idő így is, úgy is múlik. Én figyelem és élem az életet, mindegy, hogy milyen testtel!

De a cigánykerék még mindig megy! Én már a gondolattól is nyögdécselnék. A tested nem felejt? Emlékszik és őrzi az akrobatikus mozdulatokat?

Emlékszik. Igen.

Lehet, hogy a lépcsőn nehezebb fölmenni, mint cigánykerekezni?

Bizony. Járni nehezebb, mint táncolni! Úgy van, ahogy mondtad. Kitotyogok az öltözőből a színpadra, és amikor odaérek, az izmaim vagy az ösztöneim hajtanak. Amit én csinálok, az egy technikai műfaj, és azok a technikák, amiket ismersz, szinte maguktól mennek. Megszólal a zene, és szinte elfelejtem azt, hogy testem van.

És röpülsz...

Igen, és utána lejövök a színpadról, kiáltok az öltöztetőnek, hogy azonnal vegyétek le a cipőmet, mert nem bírom tovább! Kérdezik, hogy mitől van bennem ez a fajta energia, öröm? Valahogy genetikailag így vagyok fölépítve - és ez jó!

Te kétszer álltál be abba a sorba, ahova nagyon sokan egyszer se, hogy láthassák a szépet és megtalálják az örömöt. A többség inkább panaszkodik. Ha téged kérdezlek, akkor mindig azt sorolod fel, ami jó, pedig nyilván neked is van egy csomó macera az életedben.

De létezem! Ha valami probléma van, az is azt jelenti, hogy élek! A létezés - mindig azt szoktam mondani - a legnagyobb boldogság. Élek, megvan bennem a lehetőség a boldogságra, intézkedem, megcsinálom, teszek azért, hogy megoldódjanak a bajok!

Sok barátod van? Vagy olyan vagy, aki a közönséggel, a társulattal és nekik él, de a privát élete viszonylag zárt mások előtt?

Elég zárt. Épp az utóbbi időben gondolkodtam ezen. Nagyon közel, mélyre igazán csak a családomat engedem. Van két nagyon jó barátnőm, de képzeld, egyik se Magyarországon él. Németországban van mind a kettő. Telefonon szoktunk beszélni, és jövünk-megyünk egymáshoz. Általában jól elvagyok az emberekkel, de a problémáimat nem adom át másoknak.

A családnak se?A családét is inkább magadra veszed?

A családnak azért átadom és a családét magamra is veszem, de őszintén szólva a saját lábamon állok, és ez most már elég nehéz. Fiatalabb koromban a szüleim sokat segítettek, egy nagyon szép burokban éltem.

Kétszer voltál férjnél, ugyanahhoz a férfihez mentél hozzá. Aztán a negyvenes éveid közepétől végül úgy döntöttél, hogy többé nem állsz oltár elé.

Nem is tudom, hogy miért. Én mindig az ösztöneimnek élek, úgy, ahogy a napjaim alakítják az életemet. Igazán nincsenek olyan elhatározásaim, hogy most ezt vagy azt akarom. Elvárásaim sincsenek. Ahogy esik, úgy puffan - persze azért figyelek, mert nem mindegy, hogy hova esik az a puffanás!

Hagyod, hogy megtörténjenek a dolgok, figyelsz rájuk...

... és úgy próbálok élni, hogy minden napom kiegyensúlyozott legyen és harmonikus. A lehető legkevesebb gonddal kelljen megbirkózni. Általában a problémák kívülről jönnek, tehát én nem csinálok magamnak bajt. Ez nagyon fontos. Ezért van az, hogy most már a saját lábamra álltam, és a fiatalabb családtagjaim terheit ugyanúgy veszem magamra, mint ahogy az apukám és az anyukám magukra vették az enyéimet - ez nem annyira könnyű, pláne, hogy nő vagyok.

Hát ez az! Egy ilyen pöttöm, tűzről pattant nő, aki időnként férfias erővel húzza az igát.

Igen, egy kicsit férfiasnak kell lenni.

Mondod ezt göndör fürtökkel, pici topánkában tipegve. Ez egy furcsa kettősség, nem?

Igen. Néha azt érzem, hogy átveszem apukám funkcióját. A családi ünnepségeken, karácsonykor én szervezem és irányítom a dolgokat, ami tulajdonképpen egy picit férfias - ugye?

Hát, igen, családfői feladat. Arra nem gondoltál, hogy egyszer csak jó lenne valakivel kettecskén megpihenni Gödöllőn a házikódban, ahová töltődni, kikapcsolódni jársz?

Majd lehet. Nem tudom, hogy mi lenne a jó, vagy hogyan lenne jó. Mindig úgy jó, ahogy van.

Egyet vegyek tudomásul, hogy te nem görcsölsz rá semmire, hogy mi kellene, lehetne vagy illene?

Így van. Tudod, mondtam az előbb, hogy szeretek az embereknek megfelelni, de úgy, hogy először magamnak akarok megfelelni. Amikor én magammal rendben és tisztában vagyok, akkor meg tudok felelni másoknak is. Nem áldozom fel magam.

Igaz ez a kapcsolataidra és a karrieredre is.

Igen. Én kiteszem a szívemet, lelkemet mindenkinek, aki megérdemli, vagy aki nem él vissza vele, de abban a pillanatban, amikor azt érzem, hogy ki akarnak használni vagy valami kis simli van a dologban, akkor rögtön oda tudok csapni. Azt vallom, hogy mindent éljünk meg száz százalékig. A színésznek az egyik legfőbb erénye az, hogy empatikus. Ennek nemcsak a színpadon, hanem az életben is működnie kell.

Valószínű, hogy ezt érzi az is, aki odamegy hozzád az utcán és megölel.

Igen, és jó szándékkal belefojtogat a műszőrme bundájába.