Zámbó Krisztián: "Hónapokon át küzdöttem"

Őszintén kérdezem - hogy vagy?

Visszatértem a földre. Az utóbbi időben már szinte egy földönkívüli lénynek éreztem magam, de azt hiszem, ez nem csoda. Megpróbálom elmondani őszintén, mit is éreztem és mit érzek most. Volt dráma, akció, romantika, vígjáték. Talán furcsán hangzik, de az életem legjobb és legrosszabb pillanatait éltem át. Ez egy élet-show volt számomra, amit egyébként soha többet nem csinálnék végig még egyszer. Nem azért, mert annyira rossz volt, hanem azért, mert ilyet az ember egyszer élhet meg az életében, és az is biztos, hogy soha nem fogja elfelejteni. Sok mindent nem csináltam és sok mindent csináltam eddig - negatív-pozitív értelemben egyaránt -, de most egy olyan pontjára értem az életemnek, amikor elmondhatom magamról, hogy egy igazi harcos, egy akcióhős vagyok. Hónapokon át küzdöttem. Te láthattad, hogy igazából mit csináltam végig. Nagyon vegyes érzelmek kavarognak bennem, de már jól vagyok.

Pár héttel ezelőtt egyszer csak elszabadult a pokol. Addig is voltak kommentek, újságcikkek, de a végén már mintha divattá vált volna beléd rúgni.

Igen, ezt jól látod. Az utolsó hét volt a legrosszabb. Eljött egy pont, amikor eluralkodott rajtam a szomorúság és a csalódottság. Szerintem kicsit eltúlozták, hogy mennyire rossz voltam, és mennyire nem volt ott helyem. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy nem csinálom tovább. Mire jó ez nekem? Tényleg megteszek mindent és nem tudok úgy teljesíteni, ahogy én szeretném. Nem úgy, ahogy az emberek szeretnék, hanem ahogy én! Tudtam, azzal, hogy jelentkeztem az X-Faktorba, nekem sokkal több mindent kell elviselnem, sokkal jobbnak kell lennem, sőt, többet kell letennem az asztalra, mint bárkinek. Édesapámnak olyan tehetsége volt, ami keveseknek adatik meg. Elgondolkoztató, hogy ő is hasonló dolgokat élt át. Sokszor belerúgtak. Bár jól tudta viselni, de nem sok kellett volna, hogy ő is beleroskadjon. Ezt élem át én is, és közben még mindig versenyzem önmagammal. Abban bízom, hogy egyszer csak elérek oda, hogy azt mondhatom: végre meg vagyok elégedve magammal.

Nézegettem a honlapodat - az X-Faktor előtt voltak fellépéseid, békés volt az életed. Ahhoz képest, mit szerettél volna, miért jelentkeztél? Tudtad, hogy kockázatos...

Igazából egy megpróbáltatáson akartam átesni. Az volt a durva, hogy rengeteg ismerősöm azt mondta, Krisztián, tuti megnyerheted! Kérdeztem, miből gondoljátok? Hát a "Zámbó" név... Na, itt elszakadt a cérna! Azért is indultam el, hogy megmutassam, gyerekek, nem azért, mert Zámbó a nevem! Kérem szépen, én nem tudok kiállni a színpadra Zámbó Jimmyként. Az édesapám meghalt! Felejtsék el ezt a marhaságot! Ez az, ami motivált abban, hogy elinduljak az X-Faktorban.

És miért csak most?

A gyávaságom miatt, de lehet, hogy még várnom kellett volna, hisz megtörtént, aminek nem lett volna szabad. Készültem rá, mindent bele akartam adni, tudtam, hogy mennyire jónak kell lennem! Csúnyán rontottam a Robbie Williams dalnál, és egész egyszerűen nem tudtam belőle kimászni. Akkor rontottam életemben először. Onnantól kezdve az volt bennem, hogy úristen, mi lesz velem ezután? Féltem. Nem tudtam fölállni. Volt a Bukott diák, ami nagyon jól sikerült, és hidd el, hogy végig tudtam volna csinálni egyetlen hamis hang nélkül ezt az egész X-Faktort, ha ez nem történik meg velem, de sajnos ilyen vagyok. Bennem marad egy negatív élmény, cipelem magammal és húz lefelé. Ha lenne erre gyógyszer, akkor minden nap szedném!

Ültem veled a nappaliban, és tisztán énekeltél. Ezt a gátat nyilván magadban kell feloldanod, mint ahogy azt is fel kell dolgoznod, amiket írtak. Egyáltalán elolvastad? Vagy hallgattál a javaslatra: ne tedd!

Nem kellett olvasnom, mert visszahallottam. Lehetetlen volt elkerülni. Én nem bántottam senkit! Semmi rosszat nem tettem. Sokan biztattak, hogy jelentkezzek, és aztán rengetegen szavaztak rám. Akik kiestek, nem miattam estek ki! Ehhez képest volt olyan, hogy egy nő - láthatóan ittasan - odajött hozzám, és nevetve azt mondta nekem: "Utállak, érted, utállak!" Nem sírtam el magam, mert férfi vagyok, de gondolj bele, hogy milyen lehetett átélni! Vagy azt, amikor egy kocsiból kiszólt valaki: "Apádat szerettem, de te hagyd abba! Fejezd be!" Én tényleg nem értem az embereket. Magam alatt voltam. Miért nem azt mondta, hogy apádat imádtam, büszkék vagyunk rá, hogy megpróbáltad, nem énekelsz jól, de legyél erős és próbáld meg! Hagyjam abba? Ez olyan, mintha azt mondanám neki, hogy figyelj, ne neveld a gyereked tovább, mert neked ez nem megy, hagyd abba! Ne csináld! Abba fogja hagyni? Nem, mert ez az élete. Mit tud ő rólam? Ez az én életem! Ha az ember hibázik, az nem azt jelenti, hogy fel kell adni, mert mások azt akarják. Egész életemben nem csinálhattam azt, amit szerettem volna, és most végre elértem odáig, és nem sikerült úgy, ahogy akartam. Volt egy buktató, amin túl kellett jutnom. Ez nem azt jelenti, hogy le fogok csúszni és hagyom az egészet a francba. Igyekeztem, megpróbáltam megtenni mindent. Nem ő miatta, aki ott a kocsiban ülve beszólt nekem, hanem kizárólag magam miatt. Itt a fél pár cipőm, bárki ugorjon bele 10 percre, de tényleg.

Sokszor eszembe jutott, hogy miért nem képzettebb a hangod. Abban a családban. Már gyerekkorodtól kezdve énektanárhoz járhattál volna!

Ezt elszúrtam, mint annyi gyerek. Járattak zeneiskolába, de akkor még nem érdekelt a dolog. Ellinkeskedtem. Inkább sportoltam. Akkor apu nem volt velem, nem tudta annyira erősen fogni a kezem. Fellépések, turnék - érthető, hogy nem ért rá. Ha apu tanított volna, valószínű, hogy most az egyik legnagyobb zenész lehetnék. Nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem így alakult.

Mikor kaptál észbe, hogy mégiscsak ezzel kéne foglalkozni?

Nem olyan régen. Apu halála után öt-hat évvel, 2006 körül. Nagyon sokáig nem hallgattam apu dalait. Nem tudtam, képtelen voltam rá. Aztán elkezdtem hallgatni és énekelni - amit addig soha nem tettem. A barátaim azt mondták: ez jó! Még akkor sem hittem el. Sokáig úgy voltam vele, hogy egyszerűen nem akarok énekelni. Azzal nyugtattam magam, hogy nekem más a dolgom. Céget alapítottam, minden francba belevágtam, amikből soha életemben nem jött össze semmi, és egyszer csak gondoltam egyet, összeismerkedtem fiatal zenészekkel, elkezdtem dalokat szerezni, szövegeket írtunk, és megkerestem egy kiadót. Kérdezték, eddig hol voltam? Hogyhogy nem tudtak arról, hogy tudok énekelni? Volt egy lemezbemutató bulim, ott volt a média, de akkor is az volt, hogy nem Zámbó Krisztián, hanem Zámbó Jimmy fia adott ki lemezt. De elmondhatom, hogy nagyon sok helyen szeretnek engem. Jártam az országot Romániától Szlovákiáig, és tényleg nagyon sok szeretetet kaptam.

Végül is az egész életedben az előítéletekkel együtt kellett élned...

Így van, mindenki hozzá mér, de nem ez volt a baj. Ebből is ki lehet mászni. Ott van Enrique Iglesias, az édesapja Julio Iglesias, és nyomába nem érhet az édesapjának olyan hanggal. De a mi esetünk az édesapámmal extrém. Ami a halála körül is volt... Nem jól alakultak a dolgok. El kellett telni egy bizonyos időnek, mikor úgy éreztem, hogy felkészült vagyok. Lehet, hogy hiányzott egy őszinte ember mellém, aki azt mondja, hogy Krisztián, még nem vagy kész erre! Nem biztos, hogy hangban vagy technikailag, inkább lelkileg. Úgy voltam vele, hogy úristen, nekem oda ki kell állnom és olyat kell mutatnom, hogy az emberek ne csalódjanak bennem. Rettegtem attól, hogy csalódást okozok! Azzal mentem ki, hogy nekem úgy kell énekelnem, hogy majd állva tapsoljanak. Ehhez képest pedig egy olyat hibáztam... Összerogytam.

A kérdés, hogy mi jön ezután? Végül is méltósággal tudtál elbúcsúzni az emberektől.

Igen, én is úgy érzem, de közben meg az jut eszembe, hogy lehet, most kezdtem volna jó lenni? Végre képes lettem volna úgy állni a színpadon, ahogy szerettem volna? Hisz végre le tudtam küzdeni magamban a gátlásokat. Ez egy örök kérdés marad. Ezt akartam minden show-n, hogy csak egyszer sikerüljön úgy lejönnöm a színpadról, hogy elmondhassam azt, úgy éreztem, hogy kijött belőlem minden hang, de nem bánom, hogy így alakult. Ennek most így kellett történnie. Kár, hogy ott van bennem az a "lehet". Nagyon büszke vagyok Gergőre, Timire, és most már Adélra is, mert képesek arra, hogy amikor odaállnak, akkor biztosan tudják, hogy mit csinálnak. Én sajnos nem voltam erre képes. Ott nem. Még nem. Hiába szerettem volna.

Amikor vége lett elbújtál egy kicsit?

Persze. Muszáj ilyenkor elbújnia az embernek, főleg, ha sok mindenkinek csalódást okozott, de aztán oda kell állni, vállalni kell, és túl kell esni rajta! Tudod, nekem elég lett volna, ha a végén azt mondja valaki, aki nem szeretett és nem hitt bennem, hogy jó, de legalább megpróbálta! Ennyi kellett volna.

Szerintem a családod sem viselkedett időnként okosan azzal, ahogy nyilatkoztak...

Hát, igen. Én megbeszéltem velük, hogy maradjanak ki ebből az egészből, mert ezt egyedül kell végigcsinálnom. De aztán elkerülhetetlenné vált. Tudom, hogy jót akartak. Amikor elhívtam őket a műsorba, az erőt adott. Úgy éreztem, hogy az emberek olyan szinten elpártoltak mellőlem, hogy csak a családom az, akire még számíthatok. Olyanok sem álltak ki mellettem, akikről azt hittem, hogy a barátaim. Ez is komoly tanulópénz volt. Kegyetlen tanulópénz. Elképzeltem, hogy én hogyan viselkednék fordított helyzetben. Én azt mondanám, hogy ismerlek, tudom, milyen ember vagy, mit szeretnél az élettől, mik az álmaid, és történt, ami történt, én szeretlek, és így fogadlak el, ahogy vagy. Melletted állok! De hát sokaktól nem ezt kaptam. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, soha nem voltam az. Nagyon furán hangozhat, de én ezzel a gyűlölettel, amit kaptam - nyertem is. Valamit fölélesztettek, megnövesztettek bennem.Valamit, amit szerintem egyik x-faktoros sem érez.

Mit?

Most egy nagyon megfontolt, bölcs emberként ülök veled szemben, aki bármikor, bárhol megállja a helyét. Jöhet vihar, hó, jég, bármi. Én mindent túlélek, Nóra, biztos vagyok benne! Nincs is ezzel semmi baj. Nagyon erősnek érzem magam, és remélem, hogy egyszer majd azt mondod nekem: Megcsináltad, Krisztián, büszke lehetsz magadra! Ezt szeretném, erre készülök, még ha nem is lesz könnyű...