Ördög Nóra: Te mersz kockáztatni?

Kezdjük ott - és érdekes, hogy megint ez a hasonlat jut eszembe, de tényleg így gondolom -, hogy a pályaválasztás is olyan, mint a nagy Ő megtalálása. Amikor 16-18 évesen ott állunk az érettségi küszöbén kicsit kajlán, kicsit zölden, és döntést kell hoznunk a jövőnkről, valójában fogalmunk nincs, hogy mit is szeretnénk kezdeni az életünkkel. Még akkor sem, ha meggyőződésből választunk hivatást, mert talán már óvodáskorunk óta tanítónőnek készülünk, vagy egyértelmű, hogy jogra megyünk, mert a családban mindenki ott végzett, és nem is kérdés, hogy a mi utunk is a paragrafusok és a vaskos törvénykönyvek világába vezet.

Persze lehet, hogy mázlink lesz, és elsőre megtaláljuk azt a munkát, amit egy életen át szívesen csinálunk, de lehet, hogy évekkel később, 25 évesen egészen mást gondolunk az életről, magunkról, a hivatásról. (Mint ahogy persze vannak olyanok, akik az első szerelmükkel élik le az egész életüket, de lássuk be, gyakoribb, hogy teljesen mást gondolunk érettebb fejjel a férfiakról, mint helyesen vihorászó fruskákként.)

Az a szerencsésebb eset, ha még az útkeresés fázisában rájövünk arra, mennyire fontos, hogy kísérletezzünk, teszteljünk, próbálgassunk, mert tényleg a boldogságunk múlhat azon, megtaláljuk-e önmagunkat a munkánkban is. Például ha valaki 2 év után abbahagyja a közgázt, mert lehet, hogy a szülei büszkék lettek volna rá, ha jól menő bróker lesz, de ő maga - és most már ki meri mondani - gyűlöli a száraz üzleti világot.

De mi a helyzet akkor, ha valaki például gyermekszülés után világosodik meg? Melinda is ebben a helyzetben van: a kisfia születése sok mindent megváltoztatott, őt magát is, és most jött rá, hogy mi az, amit igazán csinálni szeretne. Akkor most merre tovább? Édesanyaként megtehetjük-e, hogy feladunk egy jó állást és kockáztatjuk a család érdekeit az önmegvalósításért cserébe? Biztonság kontra bizonytalan szárnyalás.

Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy olyan helyen dolgozzunk, ahová mosolyogva tudunk elindulni reggelente. Nem kell, hogy mindennel 100%-osan elégedettek legyünk, de fontos, hogy jól érezzük magunkat a munkánkban, mert mégiscsak ezzel töltjük életünk egyharmadát.

Mi a valódi luxus? Váltani, ha rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, vagy ha éveket pazarolunk el azzal, hogy rossz szájízzel indulunk el otthonról és bosszankodva érkezünk haza? Annak nem ugyanúgy a család látja kárát?

Én imádom a munkámat. Tudom, ezzel most nem mondtam nagyot, sokan lennének a helyemben, és tisztában vagyok azzal is, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ott lehetek, ahol, de ne utáljatok ezért, dolgoztam és dolgozom érte sokat. A tévézés mellett azonban éreztem, hogy motoszkál bennem még valami, ami kikívánkozik, és amit nagyon szeretnék megvalósítani magamból, ez lett az Angyalműhely.

Szépen, lassan, lépésről lépésre, éjszaka és kora hajnalban - azaz a szabadidőnkben - kezdtük el építgetni Erika barátnőmmel, és éveket vártunk arra, hogy elég erős legyen, és útjára engedhessük, hogy most már önálló munkahelyként is szárnyalhasson. Én valami ilyen utat látok megoldásként azok számára, akik nem szeretnék feladni a biztosat, de vágynak valami másra is. Az első időkben sok lemondással jár a dolog, és ne legyenek illúzióink: embert és családot próbáló feladat a szabadidőnkben belevágni valami másba, de a lelkesedés felhajtóereje és az újdonság izgalma átsegít a nehézségeken!

Pontosan fogjuk érezni, mikor jött el a pillanat, amikor már megerősödött ez az "új láb" annyira, hogy mostantól bátran támaszkodhatunk rá - akár a teljes testsúlyunkkal is. Egy a lényeg: ne törődjünk bele abba, ha nem érezzük jól magunkat a munkahelyünkön. Ne engedjük besavanyodni magunkat! Ahhoz túlságosan sok időt vesz el az életünkből.

Ti mit gondoltok erről?