Ördög Nóra: Tűsarokban, bevetésen

Nem egyszerű a feladat, de nincs mese: valahogy össze kell egyeztetnünk a szerepeket. Ráadásul úgy, hogy évek múlva ne valahol a kupac legalján találjunk rá kimerült, kiégett személyiségünk megtiport maradványaira. Ez az életünk, erről szólnak a mindennapjaink, szóval nem csoda, hogy ezzel kapcsolatban írtatok a legtöbben a múlt csütörtöki bejegyzés után, amikor arra biztattalak benneteket, hogy osszátok meg velema problémákat, amelyek a legjobban foglalkoztatnak titeket.

Nem tudom eldönteni, mi volt előbb. A társadalmi elvárás, hogy egy tisztes nőnek mindezeknek a szerepeknek igenis meg kell felelnie, vagy inkább mi teremtettük meg magunknak ezt az ideát, a tökéletes nő képét, attól való rettegésünkben, hogy ha valamelyik ponton megbicsaklunk, azonnal kisiklik az életünk, és keresnek helyettünk szebbet-jobbat.

Pótolhatatlanok lettünk minden fronton, mert ezt akartuk hinni és elhitetni magunkról. Megkaptuk. Most már nehéz lenne ezen változtatni. A legtöbbünkben kódolva van, hogy mindig, minden helyzetben tökéletesen szeretnénk megfelelni, és persze automatikus kudarcélmény, ha nem sikerül 100%-osan, csak mondjuk 97%-osan. Eleget foglalkozom a gyerekeimmel?A héten még csak kétszer voltunk játszóházban, de mehetnénk ötször is - nem? Vajon még mindig elég izgalmas vagyok az ágyban? Nem kellene többször főznöm meleg vacsorát?

Mikor fogynak el a kérdéseink? Mikor fogjuk azt érezni, hogy nyugodtan hátradőlhetünk, mert minden fronton tökéletesen sikerült megfelelnünk? Létezik ez az állapot? Nyugtassatok meg, hogy igen. Mert tudom, látom magam körül, hogy nekem még csak most jön a neheze.

Az Angyalbázison két gyakorló anyuka is van körülöttem, akik számomra maximálisan etalonnak számítanak, figyelem őket, és tanulok szorgosan. Erika a rendszerben hisz, és abban, hogy megengedőnek kell lennünk magunkkal szemben. El kell fogadnunk, hogy nem sikerülhet mindig minden tökéletesen. Döntsük el, mondjuk ki hangosan, beszéljük meg magunkkal, hogy egy-egy napon, héten, hónapban, időszakban melyik szerep a legfontosabb a sok közül, és csak abban az egyben törekedjünk a maximumra. Máskorra pedig tűzzük ki a minimumokat, amit ha sikerül abszolválnunk, higgyük el, hogy nem vallottunk kudarcot, még ha ez meg se közelíti a mi 100%-unkat az adott téren.

Nem tudom, elég érthetően sikerült-e megfogalmaznom, de a lényeg, hogy ha látom, hogy most egy nehéz, húzós időszak vár rám a munkában, akkor kijelölöm, hogy ezen a héten elsősorban dolgozó nő leszek. Persze attól még gondoskodom a gyerekeimről, a férjemről és a háztartásról, de nem most lesz az, amikor este közösen só-liszt gyurmázunk, és nem most lepem meg az uram egy romantikus gyertyafényes vacsorával. Majd a jövő héten, amikor viszont arról szól minden, hogy most elsősorban anya vagyok. Aztán meg feleség. És így tovább.

Vera minden fronton egyszerre ott van, de ő sem a maximumra törekszik, hanem kisebb, szemmel és aggyal befogható, apró célokat tűz ki, így sok sikerélmény éri a mindennapokon. Nem azt nézi, hogy mit nem sikerült elintéznie, hanem hogy mennyi minden mást igen! A végén a sok kicsiből valahogy összeáll a nagy egész.

A nagy egész, aminek persze markáns része kellene, hogy legyen az "Énidő"is. Tudjátok. Azok a percek, órák, amikor mi is töltődünk. Nem csak adni, adni kifulladásig, mert aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy nincs miből - de ez már egy másik történet.

Mindenesetre, ameddig nem találják fel valahol a világban briliáns agyú nőtársaink azt a speciális időnyújtó szerkezetet, amivel akár 40 órát is bele tudunk passzírozni ebbe a rövidke 24 órába, marad az állandó logisztika és a folyamatos egyensúlyozás. Már nem is tudom, mit kezdenénk nélküle. Na jó... Azért biztosan találnánk valami megoldást.

Ti hogy vagytok ezzel? Mi a titkotok?