Koravén gyerekek, korai halál
Egy amerikai kutatás arra hívja fel a figyelmet, hogy genetikai állományukban évekkel lehetnek öregebbek a valós, kronológiai életkorukhoz képest azok a gyerekek, akiket rendszeresen vertek. Legalábbis a bántalmazott gyerekek DNS-ében olyan károsodásokat találtak, amelyek "rendes" körülmények között csak az öregedéskor jelennek meg. Idan Shalev, a Duke Egyetem genomtudományi intézetének kutatója és munkatársai egy nagyszabású ikerkutatás keretén belül elsőként mutatták ki, hogy a telomerek (a DNS végét lezáró szakaszok, "kupakok", amelyek védik a DNS szálat a felbomlástól) megrövidülnek, sérülnek a bántalmazás mellett fellépő iszonyatos stressz miatt. Más kutatások arra utalnak, hogy a bántalmazott gyerekek agyának bizonyos területei akár 6%-kal kisebbek lehetnek, mint a hasonló adottságokkal rendelkező, de egészséges pszichés-érzelmi környezetben felnövekvő társaiké. A legfrissebb, szintén megdöbbentő nemzetközi kutatás szerint azok az emberek, akiknek traumatikus gyermekkoruk volt - elvált szülők, baleset, egy családtag bebörtönzése, haláleset a családban, agresszió -, sokkal nagyobb arányszámban halnak meg ötvenéves koruk előtt, mint azok, akiknek "boldog", traumás eseményektől mentes fiatalkoruk volt. Nők esetében két vagy annál több traumás tényező (például válás, agresszió) esetén akár 80%-kal is nagyobb lehet a korai halál, férfiaknál ez az arányszám 57%.
"Gyere ide egy pofonért!"
András 30 éves, egy dunántúli kis településen él, és itt élt gyermekkorában is édesanyjával, nevelőapjával és két kisebb féltestvérével: "Hároméves voltam, amikor a szüleim elváltak. Édesanyám nem bírta sokáig egyedül, pár hónap múlva új 'apuka' került a házhoz. Jó ember, mondták róla a faluban, nem iszik egy kortyot sem. És valóban, neki nem is kellett pia ahhoz, hogy indulatba jöjjön, főleg, ha rólam volt szó. Ő nem tudta elviselni más gyerekét. Üvöltött velem, ütött, akár adtam okot rá, akár nem. A helyzet akkor vált igazán elviselhetetlenné, amikor a két öcsém megszületett. Mert azok már az ő vérei voltak, hasonlítottak is rá, és még feltűnőbb volt az én különbözőségem. A nevelőapám közel két méter magas volt, mázsán felüli testsúllyal. Soha nem szólított a keresztnevemen. Ha mégis megszólított valahogy, akkor azt mondta, és valami mérhetetlen gúnnyal tudta mondani: 'Horváth úr, gyere ide egy pofonért'. Ha visszagondolok azokra az évekre, akkor már látom, hogy én végigsírtam, végigrettegtem a gyerekkoromat. Sokáig nem értettem, anyám miért hagyta ezt, mert hagyta jó ideig. Sunnyogás volt, 'titok-puszik' a sebekre, a feldagadt karomra, lábszáramra. Egy eset volt, ami már anyámnál is átlépte a tűrésküszöböt, amikor a nevelőapám büntetésből, vagy hogy vallomást csikarjon ki belőlem valami el nem követett csíny kapcsán, addig csavarta a karomat, hogy kiugrott a vállam a helyéből. Akkor sírt nagyon az anyám, és megpróbált védeni, de hát nem nagy sikerrel. A nevelőapám kereste a pénzt, ott volt már a két közös gyerek is. Ha tehettem, kitértem az útjából, szomszédoltam, csavarogtam, hogy ne legyek kézközelben, szem előtt, láb alatt. Volt egy fiatal nő az utcában, két pici gyerekkel, odamenekültem sokszor, ha jött a 'vihar'. Valójában a bántalmazások megszűnése is hozzá köthető, mert egy alkalommal ő állt a sarkára, amikor a századik zúzódással, zokogva kerestem nála menedéket. Átment hozzánk, és sokáig nem tudtam, mit mondott a nevelőapámnak, mivel fenyegette meg, mert az a továbbiakban, ha üvöltött is velem, nem nagyon emelt rám kezet. Anna utólag elmesélte, mivel tartotta sakkban a nevelőapámat: azt mondta neki, ha még egy ujjal hozzám ér, feljelenti gyerekek molesztálásáért. Tudta, hogy a gyerekverés nem elég nagy szégyen a szemében, meg a falu is szemet huny felette, de a szexuális zaklatás vádja, már a gyanú is, túl sok bonyodalmat okozott volna. Szóval az a fiatal nő, a 45 kilójával, a bátorságával és azzal, hogy elhitette vele, tényleg képes lesz tűzön-vízen át hazudni az érdekemben, leszerelte a bivalyerős nevelőapámat. Ma már családom van nekem is, a párom hozott a kapcsolatba egy tündéri kétéves kislányt, háromhónapos a közös kislányunk. És soha nem tudnám megütni se a nevelt, se a saját gyerekemet."
Vera (38)
"Nyolcévesen kerültem intézetbe, de szerintem az lett volna a jó, ha születésem pillanatában elvesznek anyámtól, mert amíg vele voltam, azt csináltak velem a partnerei, a 'nevelőapukák', amit csak akartak. Jött egyik pasi a másik után az életében. Volt, aki csak a fenekemet verte el, más molesztált, a harmadik viszont úgy megütött, hogy megsérült a bal fülem. Beszakadt a dobhártyám, máig nem hallok a bal fülemre. Az intézetben már jobb volt. Nem volt család, de olyanra nem is vágytam, amilyenből kiszabadultam. Mert az anyám nem védett meg, elfordult, vagy kiment a konyhába, az ajtó előtt cigizett, és hiába sírtam érte. Nem jött, nem védett meg a nevelőapukáktól."Andrea (32)
"Engem csak egyszer bántott a nevelőapám. De én nem is tekintem, nem tekintettem őt apának, Nekem ő a 'senki' volt, és a nevezetes eset óta még inkább levegőnek néztem. Hiába tudom, hogy én húztam fel akkor az agyát, a szívemmel érzem, hogy nem volt joga hozzám érni. Nem volt nagyon durva: megrángatott, megtépte a hajam és közben üvöltött velem. Tizenhárom éves voltam, előző nap jött meg a menzeszem, ami miatt még inkább beégett ez az egész. A saját, néha nálunk hétvégéző lányaival is simán megcsinálta ugyanezt, ha felingerelték, de velem nem tehette volna meg. Furcsa, hogy ez maradt meg bennem, és nem a száz más és tulajdonképpen jó pillanat, amikor apám akart lenni. Amikor ajándékot hozott, kereste a kedvem, vagy jófej volt. Sajnálom, de ezzel az esettel eljátszotta a lehetőségét annak, hogy valaha apaként szeressem."Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.