Egy fiú, aki öt évig kereste az édesanyját

"Keveset tudok a gyerekkoromról, arról többet, miért kerültem állami gondozásba. Anyám nem látott el, veszélyes volt rám és a húgomra is.
A szomszédok szerint pár hónapos voltam, anyám szerint hároméves, amikor intézetbe kerültem. Tulajdonképpen mindegy lenne. Mégsem az. Az biztos, a kórházból még hazavitt. Talán szeretett is, mégsem volt jó anyám. Azt mondják, lusta volt tolni a babakocsit, hát motor után kötötte. Felborított, csupa vér voltam. Máskor, hogy ne ordítsak, hogy menni tudjon, begyógyszerezett, hogy aludjak. Aztán egy alkalommal kötőtűkkel szurkálta össze a hasam. Erre sem emlékszem, de a nyomai még most is látszanak. Szóval ezért nem mindegy, meddig voltam a kezei alatt. Apám nem tudom, mit látott ebből, és meddig. Egyéves lehettem, amikor öngyilkos lett. A húgom akkor még meg se született, még anyám hasában volt.

Hát intézetbe kerültem, aztán a húgom is. Meg - gondolom - az utánunk jövő másik négy gyerek is. A féltestvéreink. De róluk keveset tudok.
Az intézetben nem volt nagyon rossz. Csak a várakozás. Arra vártam, hogy anyám majd eljön értem és hazavisz. A lépcsőn ülés maradt meg bennem az estében. Az örökös vágy. Mivel nem emlékeztem rosszra, mertem álmodni az anyámról. Ma már, hogy ismerem, nincsenek álmaim. De erről később mesélek.

Mert addig sok minden történt velem. Örökbe fogadtak. Engem is, meg a húgomat is. Ugyanaz a család, és ez magában nagy szó. Jó lehetett volna. De a házaspár nem szeretett engem. A húgomat talán igen, legalábbis őt nem verték, én azonban nem állhattam meg előttük. Nem is értettem, miért vernek annyit. Miért? Nem voltam rosszabb, mint más gyerek, nem voltam rosszabb, mint a húgom. Mégis én kaptam. Sokszor a húgom miatt is. És nagy verések voltak. Zúzódásokkal, sebekkel. Egy alkalommal a lábam is eltörte az örökbefogadó apám.

Egy karácsony mélyen beégett. Még kicsi voltam, sokat ettem, vagy zsíros volt az ünnepi ebéd, elcsaptam a hasam. Rosszul lettem, hánytam. Ők meg kilöktek a tornácra a fagyos estébe egy lavórral, szivaccsal, hogy ne mocskoljam be a lakást. Büdös vagyok, takarítsam le magam. Hányjak az udvaron. Én meg álltam kinn a fagyban vizesen, émelyegve, és néztem be az ablakon, ahol a húgommal jól elvoltak. Nem is gondoltak velem, nem hiányoztam senkinek. Ünnepelték a karácsonyt.

14 éves koromig bírtam, aztán magamtól visszamentem az intézetbe, tudtam, jobb lesz az mindenkinek. Nehezen tűrtem már a verést, a felém irányuló dühöt. Akkor már bennem is sok volt a düh. Túl sok. Az egyik intézetben jó volt, nem bántottak, mégsem volt maradásom. Egy alkalommal az egyik nevelőmnek ugrottam. Miért? Leribancozta a csajomat. Tűrhetetlen volt. Át is vittek a speckóba, ahol a zűrös gyerekeket tartják, na ott aztán jól jött a felgyülemlett düh. Kellett, hogy helyet csináljak magamnak. Hogy megmutassam magam. Rövid idő alatt el is értem, hogy kinyissák előttem az ajtót, hogy meggyújtsák nekem a cigit. Erős voltam, menő. Akkoriban kaptam rá a drogra is.

És persze folyton anyám után vágyakoztam. Volt bennem egy álomkép, ami folyton visszajött. Ábrándoztam arról, hogy nem így élek. Gimnazista vagyok, megyek haza a suliból. Otthon anyám vár, terít nekem, kimeri a levest. A kezét a fejemre teszi, és azt mondja - egyél, kisfiam. Szinte semmiség, mégis erre vágytam a legerősebben. Az anyám által kimert gőzölgő levesre. A tenyerére a fejemen. Megszöktem az intézetből, mert meg akartam találni anyámat. Békéscsabáig szöktem. Hallottam anyámról ezt-azt - így hát a békéscsabai sztriptízbárig mentem, és a kidobó emberekre támadtam, adják ki az anyámat. Úgy tudtam, ott táncol ő is. Csak 14 éves voltam, kiröhögtek, elhajtottak. Aztán elfogtak a rendőrök, visszavittek az intézetbe, megszöktem, újra elfogtak. Éltem, ahogy tudtam, de nem engedett a vágy, hogy találkozzak az anyámmal. Szöktem, verekedtem, aludtam, ahol helyet leltem, drogoztam, drogot árultam. Vadultam. Voltam a javítóban, aztán börtönben is verekedésért. És megtaláltam az anyámat. Vicces, de a Facebookon. Mennyit kerestem, és ott rég megtaláltam volna. Írtam neki, én vagyok a fia, keresem, jöjjön, várom.

Két hétig semmi, aztán megszólalt a telefon. Egy nő volt a telefonba. Azt mondta, szia, kisfiam. Akkor bedühödtem. Üvöltöttem: ki a franc vagy te, hogy mersz a fiadnak nevezni? Gyűlöltem, ha bárki 'fiamozott' engem. Ha anyám nem mondja, más ne merészelje. Akkor mondta a nő, hogy ő az anyám. És én üvöltettem vele, ahogy bírtam, a szemére hánytam mindent, hogy minek szült, miért nem ölt meg azonnal, minek dobott el, miért hagyott annyit szenvedni. Ő meg azt kérdezte: 'Hát szenvedtél te, mi volt olyan rossz neked?' Akkor lefagytam. Egy pillanat alatt megértettem, hogy nem erre vágytam. Nem értettük egymást az anyámmal. De azért látni akartam. Megígérte, hogy eljön hozzám. Megmondta, mikor várjam. Egy nyári hétfőre ígérte magát. Már vasárnap este kimentem az állomásra, nem tudtam nyugton maradni. Ültem a padon, vártam. Vártam hétfő reggelig, aztán délig, egész este, egész éjjel. Kedden délben értettem meg, hogy becsapott. El sem indult hozzám. Azért egyszer mégis csak találkoztunk. Hazajött Angliából - ott dolgozik most is, prosti az angoloknál. Na, megjött, de nem szólt. Mentem az egyik rokonhoz, hát ül egy nő a szobában a kanapén. Mondják, ő az anyád. Mondtam, jó. Rá se néztem. Leültem mellé, ettem a levesem. Azt mondta: 'Na, ez tiszta apja'. Nem tudtam, mit érzek. Most sem tudom. Nem láttam csúnyának, nem láttam szépnek. Nem láttam anyámnak. De azért jól nézett ki, később elmondta, többször plasztikázták.

Elment, néha telefonált, néha küldött egy kis pénzt, de igazából nem kellettem neki. Amikor a vesémmel műtöttek, fizetett egy olcsó albérletet nekem, mert nem tudtam dolgozni. Aztán kidobott a második műtét után pár nappal. Fekete nejlonzsákba dobálta a cuccaimat és elzavart. Mert megütöttem a pasiját. Miért ütöttem meg? Mert nem tetszett, ahogy bánt az anyámmal. Ahogy hozzá, ahogy hozzám szólt. De anyám nem mellém állt. A pasit választotta. Hát mentem a frissen műtött vesémmel világgá. Akkor már nem volt semmi a pénzemből, amit kaptam az intézet után. Elvitték a haverok. Odaadtam a húgomnak. Ő például háromszor kérte el ugyanarra a telefonra a hatvanezer forintot. Azt hitte, nem vagyok magamnál. Mert a drog is persze benne volt, hogy elszaladt a pénz.

Nem szeretek senkit. Engem se szeret senki. Egyszer voltam szerelmes, az a lány is cserben hagyott. De jó így nekem. Anyámat is megtaláltam már. Nem álmodok semmit, nem álmodok senkiről. Nem tagadom meg magam, se a gyerekkorom. Nem cserélnék senkivel. Ez vagyok én. Ez az én életem.

Nem álmodok: de tudom, egyszer lesz egy házam, egy nő, aki levest tesz elém, gyerekek a szobában, kutyák, és gyümölcsfák az udvaron."