A szende tanítónő és a brutális gyilkosok - P. Gál Judit története

Ez indított el az utamon
Judit már kiskamaszként is izgalmas bűnügyi regényeket olvasott, felnőttként pedig - bár valaha egészen békés foglalkozást űzött - hamar ugyanebben a közegben találta magát - igaz, először újságíróként, később pedig íróként. "Szeretem a krimiket, különösen, ha megtörtént eseteket dolgoznak fel. Mindig is érdekeltek a bűnügyek, 12 évesen - a nyugdíjba vonult egykori nyomozó - Mág Bertalan valós ügyeket elbeszélő könyveit olvastam." A Budapesti Tanítóképző Főiskola elvégzése után négy évig tanítónőként dolgozott, de titokban újságíróképzésre jelentkezett, melynek elvégzése után bűnügyi tudósítóvá vált. Balogh Lajos, akit a százhalombattai rémként ismert meg az ország, rögtön az elfogása után Juditnak adott interjút. "Ekkor szembesültem először azzal, hogy egy jó intellektusú ember is lehet kegyetlen gyilkos. Azt hiszem, ez az ügy indított el a bűnügyi tudósítói pálya felé. Azóta rendíthetetlenül írok a napi országos bűnügyekről, illetve próbálok arra törekedni, vagy valamilyen merőben új oldalról közelítsem meg azt az ügyet, ami leginkább érdekli az olvasókat."

Nem vagyok szorongó alkat

Judit annak ellenére, hogy borzalmas kegyetlenségű gyilkosságokkal foglalkozik, képes távolságot tartani és érzelmileg nem elmerülni azokban az ügyekben, amelyekről ír. "Nem viszolygok, sokkal inkább - bizonyos tekintetben éppen úgy, mint a rendőrök - a tényekre figyelek. Nem vagyok szorongó alkat, soha nem féltem például börtöninterjút készíteni. Ehhez azonban arra van szükségem, hogy nagyon alaposan felkészüljek a beszélgetésre. Az első könyvem főszereplőjével, Ambrus Attilával is így történt: másfél hónappal a szökése után jelent meg az a kötet, amely az ő fegyveres rablásait dolgozta fel. A következő nagyobb lélegzetű munkámban már hírhedt gyilkosokról írtam, például Pándy Andrásról, a Belgiumban élő magyar lelkészről, aki kiirtotta a családját."

Ami már neki is sok volt

Egy éve történt egy olyan gyilkosság, ami Juditot is felkavarta - idő kellett ahhoz, hogy írni tudjon az ügyről. "A Szita Bence-ügy komolyan megérintett. Lázas beteg lettem, amikor interjút kellett volna készítenem az első fokon elítélt elkövetőkkel. Ebben az esetben egy hónap kellett ahhoz, hogy készen legyek beszélni a kisfiú feltételezett gyilkosaival. Nem bűnözőként, hanem kisiklott sorsú emberként gondolok azokra, akikkel a börtönökben találkozni szoktam. Ha ők azt látnák bennem, hogy bármit mondanak, nekem az zakatol a fejemben, hogy embert öltek és ezen keresztül szemlélem minden szavukat, valószínűleg nem avatnának be az életük olyan részleteibe, amelyekről sosem nyilatkoztak."

Meleg családi fészek kontra rideg cellák

Családos emberként Juditnak el kellett magyaráznia a gyermekeinek, hogy miért beszélget bűnözőkkel. "Két fiam van, a nagyobbik 7 és fél, a kicsi 4 éves. Azt hiszem, nincs miért féltenem őket vagy magamat: pontosan tudják, mivel foglalkozom. A saját szintjükön viszonylag hamar elmondtam nekik, hogy vannak jó és gonosz emberek is." A nagyobbik fia már érti, hogy az édesanyja azt próbálja megtudni, hogy az, aki egy szörnyű bűncselekményt elkövetett, mikor és miért vált olyanná, amilyennek a külvilág tartja. A kicsi inkább csak azt látja, hogy sokat ír, illetve tetszik neki, hogy látja az anyukája fotóit a könyvekben. "Sokszor az ő segítségükkel lendülök át egy-egy interjúhelyzeten, vagy magán az írás gyötrelmén - mert nemcsak felvenni, de leírni sem könnyű egy interjút, amit egy emberölés elkövetőjével vagy annak hozzátartozójával készítettem. A könyvírás azóta, hogy gyerekeim vannak, sokkal könnyebben megy - kikapcsol, ha velük vagyok, társasozunk, sakkozunk, vagy akár csak együtt énekelünk. Így minden görcs, félelem eltűnt belőlem, ami korábban, ha írnom kellett, nagyon is jelen volt az életemben."