Tompos Kátya: "A lényeg az élet"

A dalaidat hallgatva azt érzem, hogy neked "vándorlelked" van.

Igen, ez nagyon jó kifejezés.

Hova szeret vándorolni? Kultúráról kultúrára?

Az emberek érdekelnek nagyon. A kultúra valahol maga az ember. Hogy mit hozott létre évszázadok, évezredek alatt a történelem, a művészet. Hogy azok, akik máshol és másként élnek, épp hol tartanak, mivel tudnak többet vagy kevesebbet nálam és azoknál az embereknél, akik között én is élek. Ha csak útra kelnék és nézelődnék, nem lenne elég. Vágyom emberekre, beszélgetésekre, megtudni, hogy mire van igazán szükségük, mitől jó nekik... Délen süt a nap, és mindenkit vidámnak hiszünk. Mi van mögötte? Vagy Keleten, ahol egészen másfajta szegénységet tapasztaltam, mint amit Európában annak nevezünk. Mit jelent? Ez számomra ugyanolyan, mint a szervezet számára a vitamin. Ehetsz almát, ha vashiányod van vagy bekaphatsz egy tablettát. Te döntöd el, melyiket választod.

Neked a kirándulások jelentik az "életvitamint"?

Igen. Ha a zenét nézzük, azért is kóstolgatom a különféle stílusokat, mert mindegyik hasonló jelentéssel bír, de eltérő megszólalási módot képvisel. Szeretném, ha minél többen megtalálnák a munkámban azt a kis szeletet, ami kimondottan nekik szól. Ezért a bolgár zene, az orosz, francia, az angol, ami alap, hogy mindenki megértse, és természetesen a magyar, mert az a miénk. Valamiért úgy érzem, ez a "csomag" szélesebb körben szólíthat meg embereket és adhat nekik valami pluszt.

Kislányként is olyan voltál, akit lasszóval kellett megfogni, mert mindig lótott-futott az újdonságok felé?

Fizikailag szerintem nem - rendes gyereknek számítottam. De néha voltak érdekes kirohanásaim. Felgyűlt bennem valami, egyszer csak robbantam, seperc alatt rengeteg csintalanságot csináltam, és utána újra jó gyerek voltam. Közben meg akartam felelni a környezetemnek, be akartam illeszkedni, de volt egy kisördög, ami állandóan felpiszkált. Úgy gondolom, arra van az ember élete, hogy ezeket megpróbálja magában pozitívra fordítani, vagy kiélje a szakmájában. Beszabályozza, és normális csatornába terelje.

Őszintébb, nyíltabb voltál, mint amit a világ enged?

Nagyon erős volt az igazságérzetem. Sok mindenben eltértem a többiektől, mert annyira más volt az anyukám mentalitása. Ő hihetetlenül tiszta, gyermeki lény. Azt láttam, hogy az emberek egészen másképpen viselkednek, mint anyu otthon. Mivel ő Magyarországon egyedül volt, hisz nem éltek itt a rokonai, én lehettem számára a kapocs az itteni világgal. Felém áramlott minden olyan erős, szenvedélyes érzelme, amit másoktól nem nagyon tapasztaltam. Nagyon kerestem azokat az embereket, akik ugyanennyire nyitottak lelkileg, ennyire mélyen élik meg és adják ki magukból az érzelmeket.

Amikor elhatároztad, hogy színész leszel, abban mennyi volt a kétkedés: vajon tehetséges vagyok-e, méltó vagyok-e?

Az maga volt a kétely. Az egész felvételim a kételyből született meg. Annyi volt, hogy éreztem affinitást az éneklés és a színészkedés iránt. Gimnáziumi éveim alatt beiratkoztam Földessy Margit Színjáték- és Drámastúdiójába, és onnantól kezdve csak gyűltek, gyűltek a kérdések. Hogy néz ki a tehetséges ember, mi van a szemében? Akinek van önbizalma, az tehetséges-e valójában? A kettő hogy függ össze, összefügg-e valójában? Egyáltalán hasznos-e, ha az ember folyton ezt elemzi? Nagyon hirtelen csöppentem bele a mélyvízbe. Amikor elmentem musical szakra felvételizni, nem ismertem a tanárokat sem. Csak annyit láttam a szemembe világító reflektorfényen kívül, hogy idős, ősz emberek ülnek velem szemben, akik nagyon komolyan értékelnek, én meg úgy érzem, mindjárt felteszik a kérdést, hogy minek jöttem ide? Aztán nekem volt a legmeglepőbb, hogy felvettek. Utólag azt gondolom, talán jobb lett volna pár évvel később, mert érettebb lettem volna mindarra, ami az egyetemen történt. Így szinte csak rohantam magam után.

Szerinted a te szemedben ott van a tehetség?

Ez nagyon törékeny dolog. Folyamatosan gyakorlandó, fenntartandó állapot. Pillanatok adódnak, amikor úgy hiszem: "most biztos a tehetség beszél belőlem". Na, ilyenkor szokott leteremteni egy rendező, mert kifelé néha pont az ellenkezője jön le annak, mint amit legátszellemültebbnek gondolt állapotomban érzek...

Más a színház közönsége, és más, amikor egy közönségfilm révén megsokszorozódik az ítélkezők száma.

Amikor a Valami Amerika 2-t forgattuk, kérdezték a többiek: na, hogyan fogod kezelni, ha híres leszel? Olyan furcsa kérdésnek hangzott! Azt hittem, viccelnek, hogy ez egy szokásos színházi poén. Nem voltam erre fölkészülve. Aztán jöttek a telefonok, némely ember elkezdett másként közeledni felém. Valaki feltűnik egy mozifilmben, van egy szerepe, és azt hiszik, olyan az életben is. Lehet, hogy egy kicsit beképzeltté is vált… Hirtelen nem tudtam eldönteni, foglalkozzak-e azzal, hogy ezeket a kis méregfogakat kirántsam. Vagy egyszerűen csak viselkedjek úgy, ahogy egyébként is tenném? Éreztem, hogy engem is befolyásol ez a változás, és ez nem volt jó nekem, nem akartam. Azt szerettem volna, hogy legyen minden úgy, ahogy addig volt. Nekem nem kell, hogy fölismerjenek az utcán, elég, ha hagyják, hogy elvégezzem a dolgom. Ugyanakkor persze nagyon jólesik, ha valaki megdicsér. De hogy túlzott mértékben éljek, vagy akár visszaéljek az ismertséggel, az távol áll tőlem. Többre értékelem a világot, az embereket, mint hogy valami fura figura váljon belőlem.

Híresnek lenni, szponzorautóval járni, reklámokban szerepelni, sok pénzt keresni, piros szőnyegen menni, csilivili ruhákban járni - hm, olyan rossz az?

De nem tudod, mi történhet aztán. Az élet bármit hozhat, és te már függsz valakitől vagy valamitől, a pénztől vagy a csilivilitől, és egyszer csak padlót foghatsz. Esetleg nem kapsz épp szerepet, vagy a legjobb barátaid azt mondják, már nem vagy az az ember, akit szerettünk. Úgy nőttem fel, hogy azok, akik a háttérben mellettem állnak, pontosan tudják, ki vagyok én. Akkor is, ha épp mélyponton vagyok, és akkor is, ha a legmagasabb sikereket érem el. Épp ezért nem szeretnék semmiféle túlzott anyagiságtól, ismertségtől függeni. Persze jó, ha az embernek forog a neve, de amikor már a csapból is ő folyik, nem csodálkozom, ha már az se tetszik tőle, ami méltó lenne az elismerésre.

Mire mondasz igent, nemet - hogy döntesz? Ösztön vagy mérlegelés?

A kettő együtt valahogy. De általában a szimatom dönt.

Nehezen viseled a döntési helyzeteket? József Attila Színház, Bárka, aztán Nemzeti, ahol aztán épületen, társulaton belül jött a váltás, ami nagy vihart kavart.

Kíváncsi és türelmes vagyok. Próbálok megfigyelő álláspontra helyezkedni az ilyen helyzetekben. Ez is ösztönszerű. Hiszek a folyamatokban, tudom, hogy nem alakulnak át a dolgok egyik pillanatról a másikra. Lehet, hogy tágabbra húzom ki az időkorlátokat, mint mások, de nekem ez a létformám, erre van szükségem. Nem vagyok elhamarkodott.

Nem sürget semmi. Fiatal vagy és szép. Apropó - a szépség mennyire volt fontos a családban és most a mindennapjaidban?

Az anyukámnak nagyon. Ő az igazi orosz nő. Én sokkal szabálytalanabb vagyok. Ha nem kell sehova mennem, imádok tréningben, zokniban lazulni – semmi cécó -, szeretem ezt az állapotot. Így érzem a különbséget ahhoz képest, amikor aztán sugárzó nőként kell megjelenni. Akkor pedig azt élvezem. Nálam egyik hozza a másik utáni vágyat.

Erős női képet hordozol. De apukád hatéves korodban elment. A veszteség fáj és formál.

Sokat gondolkodom ezen. Van egy űr, amit nekem kell betöltenem valahogy. Nyilván nem arról van szó, hogy az édesapám életét kellene élnem. Ösztönszerűen tudom, hogy mik azok a tulajdonságok, amelyek anyuból jönnek, és mik azok, amelyek az apukámtól, és érzem, hogy ő valószínűleg mit erősített volna bennem. Ezeket igyekszem belecsempészni az életembe, amennyire az alkatom engedi. Hiszem, hogy a gének nem vesznek el. Továbbadódnak érzelmi szinten is. Valami ott pulzál. Nem akarom kategorizálni, hogy ez a léleknek, vagy csak a géneknek köszönhető. Lehet, hogy a kettő együtt hat, de az biztos, hogy nagyon erős jelek jönnek. És ezekre szerintem figyelni kell. Én próbálok. Eddig még nem csaptak be.

Ha az ember apa nélkül nő fel, akkor nehezen alakul a "férfikép". Emlékekből és hiányokból lehet fogalmazni, ami nagyon nehéz. No meg, hogy az ember ne apapótlékot keressen.

Igen. Ne hozd olyan helyzetbe azt a férfit, akit választasz, hogy azt se tudja, miben feleljen meg neked. Sokáig vártam azt, hogy szembejöjjön a tökéletes és egyértelmű...

Jel?

Igen, a jel. A férfi, aki majd mindent megold helyettem, amit eddig én tettem. Hogy majd ő mindent elintéz, én meg elleszek, mint egy szobanövény, és ő majd körbeugrál. Aztán rájöttem, hogy azért nekem is tennem kéne valamit. Amikor ezt szépen helyre tettem és elkezdtem átmosni magamban, akkor a dolgok is a helyükre kerültek.

És megérkezett a társad, akiről csak annyit tudok, hogy zenész.

Igen. Két éve már.

Nem beszélsz róla...

Nem, mert ez magánügy. Fontos számomra, hogy így is maradjon. Tulajdonképpen abból is kapnak az emberek, csak abban a formában, ahogy rájuk tartozik. A színházon és a zenén keresztül, hisz abban én vagyok benne.

Azt olvastam, hogy lassan vágysz egy meleg otthonra, két gyerekre, mert neked nagyon hiányzott egy testvér. Ez a kijelentés még áll?

Persze.

Adtál magadnak határidőt?

Nem, ilyen szempontból egyelőre még nem foglalkozom a határidőkkel. Szép sorjában mindennek el szokott jönni az ideje az életemben. Most még arra is kíváncsi vagyok, hogy fogok kinézni 50-60 évesen. Érdekelnek az élet egymást követő szakaszai, és jó lenne lélekben megtartani azt a frissességet, ami most van. Azt szeretném, hogy maradjon és bővüljön, hogy gazdagodjak az idő múlásával, és partnerként tudjak tekinteni majd azokra, akik utánam jönnek. Hosszú távon gondolkodom. Az is érdekel, hogy fognak állni a ráncok az arcomon. Felfele görbülnek, mint a mosolyé, vagy lefele. Vajon mi alapján dől el?

Elmerülni minden napban. Ma is, holnap is, holnapután is. Aztán majd meglátjuk.

Igen. Nem tudom, mi a jobb: ha 30 éves koromra mindennel rendelkezzem, amit a reklámokban, újságokban, tévében tukmálnak rám, vagy ha szépen végigjárom a nekem kiszabott személyes utat, lehetőségeket. Ha ezt veszem alapul, akkor általában nagyon jó reggel felébredni. Azt a bizonyos görcsös akarást nem preferálom.

Mi a lényeg?

A lényeg az élet. Minden egyes nap a rendelkezésünkre áll. Találkozásokban, amikor az ember érzi, hogy van valami belső kis mag, ami minden embert összeköt. Amit észre lehet venni a szemekben, bármerre mész a világban.

Hát menjünk most az időben... Ha a 6-8 éves önmagad ideszaladna, vajon hogy vélekedne a felnőtt Kátyáról?

Karinthy után, szabadon? Nem tudom. Egy gyerek mit lát ebből az egészből? Van egy színésznő, akinek megy a pályája, megismerik filmekből - jaj, de jó neki! Még nem tudja, mennyi munka van mögötte, és persze hogy azt mondja: én is ilyen akarok lenni! De tudod, mit? Inkább én szeretnék visszamenni ahhoz a kicsi Kátyához, és én kérnék néha tőle tanácsot.

Miben?

Hogy vajon tényleg így gondolta? Visszakérdeznék. Jól csinálom? Ez az az út? Szerintem egyébként valami ilyesmi. De látod, már megint itt van bennem a kételkedés.

Ahonnan indultunk...

Igen. Körbeértünk.