Vrindavan - íme az özvegyek városa

Indiában 40 millió özvegy él, többségük elképzelhetetlen nyomorban. Túlélésük, férjük halála utáni létezésük szinte bűn. A mai napig úgy hiszik, a férj korai halálát a feleség múltbéli bűnei okozzák. Sorsukat így - ha előtte meleg, szerető családban vagy párkapcsolatban éltek is - megpecsételi az özvegység. Élethelyzetük egy csapára megváltozik, hiszen jelenlétük balszerencsét jelent, így a férj családja rövid úton kiteszi a szűrét a gyászoló asszonynak.

Máglya helyett?

Ám nem csak a szűk közeg, a környezet, a család tekint ferde szemmel és űzi el magától az asszonyokat, az indiai közgondolkodás se segíti őket. Tulajdonképpen az a jó, ha a puszta életük megmaradhat, hiszen annak ellenére, hogy az özvegyek "önkéntes" máglyahalála 1829 óta illegális szertartásnak számít, a közelmúltban is előfordult, hogy az özvegy, halott férje mellett találja magát a halotti máglya tetején. 2006-ban például egy 35 és egy 40 éves, 2008-ban pedig egy 75 éves nő választotta a satit, az özvegyi tűzhalált. Persze valóban akadhat olyan asszony, aki a további, kilátástalan élet helyett a "dicsőség" mellett dönt, de valójában ez az önkéntesség is kényszer: az ország könyörtelen hagyományai kényszerítik a döntés meghozatalára.

A brutális halálnál valóban kegyesebb megoldást kínál az özvegyek városa: az idevándorolt nők (akik sokszor sokszáz kilométert tesznek meg egyedül, gyalog, elképzelhetetlen nélkülözések és veszélyek közepette) a szent településen "békére" lelnek. Biztos megélhetésre azonban aligha. Egyszerű, hófehér ruhában könyöradományokért énekelnek szent énekeket, és csak a zarándokok adakozó kedvében bízhatnak. Valódi védőháló nincs körülöttük. Néhányukat vallási szolgáltatásokért (például naponta több órát "célzottan" imádkozik) befogadják, a többség azonban egyik pillanatról a másikra él. Bár akadnak viszonylag erős, fiatal özvegyek is Vrindavan utcáin, a száműzött és a városba menekült asszonyok jelentős része idős ember, komoly egészségügyi problémákkal küszködve, amelyekre aligha kínál fel bárki is ellátást. Se a helybéli, se a külföldi humanitárius szervezetek nem tudtak eddig széles körben ható, valódi segítséget nyújtani.

Nem kell, hogy halott legyen a férj

A The Wall Street Journal a közelmúltban történt brutális eset nyomán hívta fel a figyelmet az özvegyek helyzetére. Punita Devi egyike azoknak az asszonyoknak, akiknek férje részt vett a 23 éves orvostanhallgató lány megerőszakolásában és megölésében. A borzalmas bűncselekmény azonnal megpecsételte Punita helyzetét is, hiszen férjét még ki sem végezték (sőt, végül úgy tűnik, életfogytig tartó szabadságvesztés lett a büntetése), de őt magát máris özvegynek tekintették és a család egyik pillanatról a másikra megtagadta, hogy védelmezze, gondját viselje a minden tekintetben ártatlan asszonynak. Punita Devit, szegénységükre hivatkozva, saját szülei sem fogadták vissza a családi házba.

Milyen törvény védi őket?

Valójában az indiai jog védi a szülőket és az időskorúakat. Egy 2007-es törvény például tiltja a gyermekeknek, hogy elhanyagolják szüleiket. Az Indiában élő 40 millió özvegyasszony azonban - ha van is fogalma arról, hogy a jelenleginél méltányosabb eljárás illetné meg, a jognál erősebb a tradíció - akkor érezhet minimális megbecsülést, akkor "jó" asszony, ha méltósággal elfogadja sorsát. Nagyon kevés esetben állnak csak ki jogaikért az özvegyek, és a példák se túl elrettentőek, hiszen a perbe fogott családtagok, vagy a saját gyermek, többnyire szóra sem érdemes pénzbüntetéssel vagy néhány hónapos börtönnel megússza az özvegy száműzését, vagy a magáról gondoskodni nem tudó, férjét elveszítő asszony elhanyagolását.