Volt egy ember, aki csak télen mert szeretni

Rövid történet a hóemberről. Volt egyszer egy hóember. Ez a hóember télen élt. Mert akkor elég hideg volt ahhoz, hogy ember legyen. A talpán, meg egyébként is. Mellette kedves volt és fehér. Hófehér. S persze répás. Szép narancs répát kapott, fején hordta, peckesen. Továbbá. Fa volt karja és cirok tenyere. Viszont. Soha nem cirógatott vele. Nem volt lába, nem zavarta, lábosa volt, mert azt kapott. Örült neki, ahogy tudott.

A hóember összességében tök jól elvolt. Álldogált és bámult ki a fejéből szenes szemmel. Nem hisztizett, nem kért, nem követelt. Bágyadt volt és merev. Hajnaltól estig. Nem érdekelte, ha kifordult sarkából a világ. Tüntetésre nem járt, éh nem gyötörte. Ráadásul állandó volt lakhelye. Tavaszig simán ellehetett vele.

Aztán egy nap, tök véletlen, a hóember szerelmes lett. Csakhogy. A szíve jégből volt, azzal meg nem ment a szerelem. Fehér ember, a lelke meg fekete. Ez lett belőle. Hiába remegett, ellene semmit nem tehetett. Állt hát tovább bénán, hideg szívvel és a nagy sárga répával üresen.

Végül aztán mégis győzött a lángoló érzelem. Ez lett a veszte. Mert miközben szép lassan felolvadt jégszíve, az ember is olvadt vele. Kifolyt az ölelésből kapaszkodó cirokkeze. A hóember elesett, s nem kelt fel többet sohasem. Furán feküdt szétmállott teste az avarban. Télibáb léte ködbe tűnt. Már nem zavarta. Mert ott, az utolsó pillanatban megérezte a lényeget. Tudta, hogy megérte. Azért a pillanatért. Mikor lüktetni kezdett benne az a furcsa, fojtogató, édes meleg. Megnyugodott végleg. Végig mosolyogott, miközben kristálytiszta vízként folyt el hófehér lelke.