Csonka András: Karácsonyi tortúra viszontagsággal és rengeteg szereppel

Szia, Anyu! Jaj, te szentatyaúristen! Holnapután szenteste! Nem mondhatnám, hogy elkapott a téli melankólia, azt sem állítom, hogy ragasztgatom már a kis matricamasnikat a csomagolópapírra az ajándékok között matatva. Ez a "tavaszi zsongás", no meg a színházi feladatok besűrűsödése megint elvette az eszemet.

Emlékszel? Régen ilyenkor már ott állt az erkélyen a fenyőfa. Itt most azokra az időkre célzok, amikor már egyértelműen kiderült számomra, hogy nem a Jézuska díszíti fel a karácsonyfát, hanem majd én apuval, jó kis viták közepette. Szóval a fenyő már várta, hogy majd 24-én délelőtt díszítsük. Haha, ez milyen szimplán hangzik. Előtte azonban ott volt még a harci feladat, beleerőltetni a törzsét a karácsonyfatartó lábba. Na, itt tört ki mindig az első botrány. Apám képtelen volt figyelni vásárlás közben arra, hogy ne olyan fát vegyen, amilyet utoljára Döbrögi sem ért körbe, amikor Lúdas Matyi jól elnáspángolta ahhoz kötözve. Így fűrésszel, kisbaltával nekem kellett kimenni az utcára, megpróbálkozni a lehetetlennel. Faragni, ütni, vágni, nyomni, közben kicsit persze káromkodni... :-) Az utca lakói azt hihették, hogy valami karácsonyi misztériumi játékhoz szerelem össze az istálló falait. Pedig csak küzdöttem egy nyomorult fenyő túl vastag törzsével. Persze azért mindig győztem a végén, a motiváció pedig az volt, hogy már láttam két kis ikerunokaöcsémet, ahogy boldogan szaladnak a kandallóra felállított, feldíszített fához majd este... Na, de addig még sok víz lefolyt a Dunán.

A következő konfliktusforrásunk a díszégősor volt. Apám megesküdött, hogy tavaly szépen összehajtogatva rakta el a dobozba. Ehhez képest úgy néztünk ki 5 perc után, mint a Laokoon csoport, kilométernyi összegabalyodott zsinórral küszködve, megpróbálva az elejétől eljutni a végéig. Azt pedig mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem világított, mert minden évben tropa lett valamelyik égő, így meg kellett találni a hibásat és pótolni azt. (Akkor még sorosan voltak kötve...) Ilyenkor mindig arra gondoltam, hej, de kár, hogy a szüleim idejekorán beavattak a titokba, és bevallották, hogy valójában nem annyira a Jézuska készíti a fa alá az ajándékokat, és pláne, az előkészületeket sem ő végzi... Milyen jó lett volna kamaszfejjel is csak várakozni az esti csengettyűszóra, ami nálunk azt jelezte, be szabad menni a nagyszobába, megérkezett a Jézuska.

Na és a terített asztal? Emlékszel, anyu, mit szóltak az ismerősök, amikor bevallottuk, hogy nálunk a karácsonyi pecsenye mellé porból készül a krumplipüré? Hüledeztek, szörnyülködtek, pedig ez csak az én kérésem volt, mert olyan jó krémesre lehetett keverni sok vajjal. Dodi, a nővérem csinálta a zseniális hortobágyi palacsintát, meg hozta Szegedről a sütiket, a kókuszgolyót és a zserbót. Isteni volt, mert együtt voltunk. Hiányzik ez nagyon. Vagyis ti hiányoztok baromira apuval. Azóta ez már nem olyan. Az unokaöcskösök 38 évesek, Londonból jönnek haza ilyenkor, egyiknek már családja van, kisgyereke, akiért érdemes újra megteremteni a varázslatot. Viszont most már Szegeden. Tudod, anyu, most, hogy a fiúk kint élnek és dolgoznak, a bázist áttettük Szegedre Dodiékhoz. Azt gondolhatnád, hogy mint régen, most is jól ellazítom magam az ünnepekre, zabálok, ami belefér, és lényegében egész nap. Sajnos ez csak vágyálom marad.

Egy színész életében vagy nem történik semmi, vagy beleőrül a tempóba. Egész higgadt őszöm volt, nyugdíjas tempóval, persze mikor pörögjön fel minden, ha nem az ünnepek előtt és után. Ma este S. Nagy István-gála az Operettben, 23-án szteppelek a tetőn a Mary Poppinsban, ezért csak 24-én utazok Szegedre, ahonnan 25-én már vissza is kell jönnöm, mert 26-án dupla Primadonnák előadás a Játékszínben. A francba, azért az méreg, hogy a zseniális kajákból is csak mértékkel ehetek a hülye refluxom miatt, mert ha az beindul, vége mindennek!

Mégsem léphetek színpadra 28-án úgy, hogy töltött káposztát böfögök a színpadon a duplán játszott Hatan pizsamában, vagy 29-én a dupla Mary Poppinson is elég kellemetlen lenne mákos bejglitől felmaródott hangszálakkal fejjel lefele lógni a plafonról... Aztán 30-án egy laza Tíz kicsi néger, 31-én dupla Primadonnák következik, és éjfél után még rohanás a Gellért szálló szilveszterére dalolászni egy kicsit. Elsején csak akkor vagyok hajlandó levenni a pizsamámat és kimozdulni otthonról, ha Tilláék megrendezik a hagyományos lencsefőzelékes összeruccanásunkat. Márpedig meg szokták... :-)

Szóval egyrészt jó, hogy van munka, másrészt kár, hogy nem tudok úgy ellazulni, ahogyan régen, gyerekként, amikor a nagy kajálások után a ti ágyatokból néztük a karácsonyi filmeket a tévében. Szóval drukkolj, anyu, hogy bírjam ezt egészséggel!

Szenteste pedig ti is ott ültök velünk képzeletben az asztal körül, ahogy eddig is mindig. Ja, és a krumplipüré már nem porból készül! :-)