Csonka András: Anyu, ugye hallasz? Szembeszálltam az emlékeimmel Dubajban

Szia, Anyu! Mégis elutaztam. 9 évig gyűjtöttem az erőt ehhez az úthoz. Ugye megérted, hogy ott lüktetett az agyamban annak az iszonyú 2006-os januári napnak az emléke? Igen, Dubajról nekem évekig a te megmagyarázhatatlan távozásod jutott eszembe. A kínzó hiány, ami örök, de most már szembe tudok nézni vele.

Dubaj. A varázslat, amit látni akartam és amiből csak egyetlen nap jutott nekem, mert jött a mindent összeromboló SMS, baj van, kórházba kerültél. Bevillan a pláza, ahol épp egy pólót vettem, hogy az előző esti érkezésemkor eltűnt csomagom hiányán úrrá legyek. Emlékszem a bénultságra, hogy most mit csináljak, és hátha az egész csak álom. Látom az őrült rohanást a szállodába, a kétségbeesett könyörgésem, hogy azonnal kerítsenek valami járatot Budapestre, látom a szállodai szobámat, ahol remegve gubbasztottam délutántól éjjelig, várva a repülőgép indulására, szemem előtt ott van a mobiltelefonom, amit inkább kikapcsoltam, mert rettegtem, hogy olyan végzetes híreket kapok majd, ami összerombolja a reménykedésem minden szikráját, az imáim értelmét. Éjjel kábán ültem a taxiban és nem emlékszem semmire az repülőútból, csak arra, hogy azonnal veled akartam lenni. A következő kép bennem az összeomlás, amikor megláttam a családom és pár barátom itthon a repülőtéren, amikor kiderült, hogy mindennek vége.

Idén elhatároztam, hogy szembeszállok az emlékeimmel. Adódott egy 5 napos szünet a színházban, igaz, közben elkezdtem próbálni az Operettben, de miután a társulat egy része úgyis Izraelben turnézik, nem tudunk teljes gőzzel próbálni, hát elengedtek engem is. Bár, miután hétfőn késő este érkezett meg a gép, és péntek korán reggel indult vissza, ez az 5 nap igazából 3, de abból viszont teljes.

Röviden összefoglalva mindent, Dubaj valóban egy varázslat. Már az is elképesztő, hogy egy kicsiny sivatagi településből hogyan lesz 40 év alatt csilivili metropolisz! Felfoghatatlan a tempó a fejlődésben, még most is folyamatos építkezés zajlik mindenfelé. Talán fura, de az egyik legnagyobb hatást a metró gyakorolta rám. Na jó, gyerekkoromban is unásig kellett velem mozgólépcsőznöd, emlékszel? De ez azért más. 3 év alatt építettek 2 komplett vonalat 50 állomással, föld feletti közlekedéssel, hozzá tartozó felüljárókkal.

Itt eszembe jutott, nekünk 25 év kellett, hogy kiizadjuk magunkból a tervezettnél rövidebb útvonallal megépült új metrószakaszunkat. Nemcsak a pénzről van szó, hanem a hozzállásról, a szervezettségről, a szándékokról is. Itt nem akartak a politikusok presztízsharcot vívni, és betartani egymásnak, lassítani, lemondani és felmondani a szerződéseket, egyszerűen csak teremtettek valami csodát. Ahogy csoda a Burj Kalifa is, ami a maga 818 méteres magasságával ma az ember által valaha tervezett és kivitelezett legmagasabbb épület a Földön. Fel is mentem a tetejére. A mondás, miszerint magyarokkal bárhol találkozhatunk, most is beigazolódott, mert ugyebár hol szólítana meg egy házaspár közös fotót kérve, ha nem Dubajban, a legmagasabb épület tetején?!

Mondták, hogy biztosan nincs tériszonyom, mert látták, ahogy a Mary Poppinsban a tetőn szökdécselek. Ott tényleg nem volt, de volt motivációm is - feleltem. Jó, persze itt annyira biztonságos, üveggel zárt térben sétálhattunk, hogy az embernek eszébe sem jut, egyébként fél a magasságtól.

A strandolás sem maradt ki, nyugi, tudod, a napsütés a mindenem, egyáltalán nem baj, ha kánikula van, fázni ezerszer jobban utálok. Egy ott élő magyar idegenvezető hölgy megmutatta a legfontosabb nevezetességeket, úgyhogy ez a 3 nap igencsak sűrű lett, és most, hogy hazaértem, felfogni sincs időm, mi minden történt - ma este már táncpróba lesz.

Hazafelé a repülőúton semmit nem éreztem, csak boldogságot, hogy ez az egész létrejöhetett: anélkül tudtam élvezni mindent, hogy rám nehezednének az emlékeim. Egyébként meg úgyis ott voltál velem, igaz?