Csonka András: Anyu, ugye hallasz? Nem múlnak a gyermekévek

Szia, Anyu! Már megint egy búcsú, egy újabb hiányérzet. Meghalt S. Nagy István. Igen, tudom, hogy ez a hír már 15 évvel ezelőtt sem lett volna meglepő, hiszen súlyos betegségek gyötörték, de Kata (Csongrádi Kata színművész, S. Nagy István felesége - a szerk.) valami elképzelhetetlen energiával visszaimádkozta őt újra és újra, többször a halál tornácáról.

Kata, akinek vörös hajzuhatagáért te voltál a felelős fodrászként, hosszú évekig. Én is kamaszként ismertem meg nálad az üzletben, épp akkor tombolt a "Millió rózsaszál"-láz. És most egy kis visszatekintés!

2014. december 22.

Egymás után érkeznek a könnyűzene örökös nagyágyúi az Operett Színházba. Koós Aradszkyval évődik a büfében, belép Soltész Rezső Benkő Lacival, majd érkezünk mi, a fiatalabb generáció, akik beékelődtek erre az estére az örökifjak közé. Izgatottan készülődünk. Gálaműsorral tisztelgünk egy valódi legenda előtt. S. Nagy István 60 éves szerzői jubileumát ünnepeljük dalaival.

Hosszú évek óta nem láttam, azt sem tudom, most éppen hogy van. Csongrádi Kata azt sem tudja, hol áll a feje. Ő a háziasszony, a szerkesztő, és közben remegve aggódik férjéért, aki a koncert előtti napokban is élet és halál között lebegett egy kórházi ágyon. A közönség tombol egész este, mert köze van mindahhoz, amit hall, mert elevenen él benne minden sor. A szünetben mentőautó segítségével érkezik a népszerű szövegíró, akivel mi, szereplők, a gálaest végén találkozunk, amikor Kata betolja őt egy tolókocsival a színpadra. Ahogy várakozunk még a takarásban mindezek előtt, döbbenten nézem Pistát. Már szinte semmi nem emlékeztet eredeti vonásaira, meggyötört, madárcsontú bácsi lett, akit a betegsége egyre jobban behálóz. Mindenki próbál kicsit jópofán kommunikálni vele, de talán azt sem tudja, hol van, és mi ez a felhajtás.

Bevallom, lelkiismeret-furdalásom van. Talán 10-15 évvel ezelőtt megkerestek Katával, hiszen tudta, hogy több olyan dalt is feldolgoztam a lemezeimen, aminek ő írta a szövegét. A Kell hogy várjtól, a Hull az elsárgult levélen, a Szóljon hangosan az éneken át egészen örök kedvencemig, amit szinte minden fellépésemen elénekelek: a Múlnak a gyermekévekig. Szerette volna, ha új dalt énekeltem volna tőle. Mindig is leborultam az életműve előtt, de azért az is nyilvánvaló volt, hogy idősebb korára a szövegeihez sokszor bizony elég méltatlan, mondhatni ócska zenéket párosított. Semmi fantáziát nem láttam abban a dalban, amit mutatott, és már nem is tudom, milyen ürüggyel, de visszakoztam az egésztől. Inkább emékeztem a nagy időkre, és próbáltam áthozni én is slágereit ebbe az évezredbe.

Most meg arra gondoltam ott, a színpad sötét takarásában, hogy a jó Istenben létezhet az, hogy egy G. Dénes Györgyöt, Szenes Ivánt vagy S. Nagy Istvánt nem ismer el az aktuális hatalom a legmagasabb szinten? Felfogják az emberek, hogy az ő dalszövegeik megpecsételték az életünket? Hogy mindenki ezekben a sorokban őrzi az egész életét, a szerelmeit, a laza nyári táborozásait, a nekikeseredéseit, millió fontos emlékét? Mi a fene lehet hungarikum, ha nem az ő életművük? Tényleg, mi? Hogy létezik, hogy a mai fiatalok is fújják a dalaikat, holott azt sem tudják, kik ők?

Sokat kell még javítanunk magunkon. Az biztos, hogy ők messze, nagyon messze túlélik a saját halálukat.

Egy hónap sem telt el a gálaest óta és most búcsúzunk Pistától. Tegnapelőtt egy fellépésen rá emlékeztem, természetesen a Múlnak a gyermekévekkel, amit Ihász Gáborral írt közösen. A dal előtt mindig elmondom, sokan úgy vélik, ha az ember elveszíti a szüleit, akkor válik felnőtté. Ezzel viszont én egyáltalán nem értek egyet, mert akkor egyszerűen csak egy elárvult gyerek marad. Na és a gyermekéveknek soha nem szabad a lelkünkben elmúlnia. Ugye, Anyu?