Endrei Judit: "Remélem, lassan tényleg én következem!"

Na, csak nem válik a vér vízzé... Annyi év után most újra szólni fogsz hozzánk. Ezek szerint valami még mindig mocorog benned!

Elő is jött a régi effektus! Amikor új műsort kezdtünk csinálni, mindig tele voltam izgalommal. Úgy tűnik, ez nem változott. Írtam is egy levelet Fodor Jánosnak, aki felkért, hogy biztos akarom ezt? Kell ez nekem?

Nevetve kérdezed önmagad, de mi a válasz?

Először is, valahol a lelkem mélyén nagy bizonytalanság van. Nem véletlen, hogy az elmúlt 40 évben, ahogy a médiában, tévézésben megjelentem, nem lettem rádiós. Anno, amikor belekóstoltam, még úgy kellett vágni, hogy tényleg a szalagot ragasztgattuk. Ott meghátráltam. Beszélgetni mindig szerettem, de a technikai része elriasztott. Mint ahogy a tévézésben is inkább a bemondói, aztán műsorvezetői munka volt igazán kedvemre való. A vágószobában nem szerettem ülni. Monotonnak találtam. Haladjunk, csináljuk, történjen, menjünk! - én inkább ez vagyok. A szöszölés nem az én világom. Ez valószínűleg személyiségtípus kérdése is.

De most mégis igent mondtál!

De vágni most sem fogok! Sok-sok évre eltűnt az életemből a stúdió, de közben vendégnek mindig örömmel mentem, mert - ahogy mondtam is - beszélgetni szeretek. Most talán a régi barátság miatt mondtam igent, hiszen ez nem a pénzről szól. Két órám lesz, és azzal beszélgetek, akivel akarok. Nagy izgalmat okoz, hogy milyen lesz megint ott ülni. A kamera előtti lét számomra még mindig teljesen természetes. De milyen lesz a rádióban? Nagyon érdekes, hogy évtizedeken át bizonyos elvárásoknak megfelelve tettem a dolgom. Kezdve attól, hogy eminens tanuló voltam gimiben, főiskolán, egyetemen, bekerültem a tévébe, ott is az mozgatott kezdetben a leginkább, hogy mindent úgy csináljak, ahogy mondják. Nem nagyon gondolkoztam el a világ folyásán, csak estem egyik műsorból a másikba. Épp egyik este fogalmaztam meg egy társaságban, hogy az idősödésnek számomra az a jó része, hogy az ember elkezd gondolkozni olyan dolgokról, amikről korábban kevésbé. Az életéről, mindarról, ami körülötte zajlik - és eközben bölcsebbé válik.

Vége a sodródásnak? Az ember körbenéz, és maga választja ki az irányt, hogy merre indul?

Igen. Ez nálam felerősödött. Már nem nagyon érdekel az, hogy ki mit gondol rólam. A lányaimnak már most tanítom, hogy ne az legyen fontos, más mit mond, hanem magadban tudd, hogy felkészültél, jól csináltad…Ami persze nem azt jelenti, hogy ne lenne valaki, akivel mindezekről beszélj. Nekem a húgom a külső kontrollom.

Mi foglalkoztat mostanában? Miről szeretnél beszélgetni majd a rádióban?

Mindarról, ami az idősödéssel jár, ahogy egy bölcsülő ember látja a világot. Isten őrizz, hogy bárki előtt is úgy csinálnék, mintha az én életem teljesen rendben volna. Nincs. Sok olyan pontja van, ami nekem is nehézséget okozott. Az anyagiaktól kezdve a gyerekek kirepülésén át sok minden. Szívesen beszélgetnék olyanokkal, akikkel egy hullámhosszon vagyunk. Egy sajátos hangulat, információcsere, ami másoknak tanulság, élvezet, szórakozás, és jó érzést kelthet. Ennyit szeretnék.

Ez a téma itt-ott visszaköszön az életedben, hiszen évek óta csinálod a Korhatártalanul rendezvényeket. Amik erről szólnak. Hogyan létezzen az ember méltóságban a múló időben. Ez kicsit önterápia is? Dolgozol kifelé azon, amin amúgy befelé sem árt?

Pontosan. Szoktam mondani: ki örül annak, hogy pluszkilói meg ráncai vannak, ki örül annak, hogy anyagi gondjai vannak? Hatvanon túl már nem ugyanazok a lehetőségei, mint a fiatalabbaknak. Más ez az időszak, és ezt az ember valahogy, ha nem is szívesen, de elfogadja. Tudomásul veszem, hogy anno a naptáram sok pénzes munkával volt tele, most pedig ritkábban jön felkérés.

Nincs benned düh?

Nem dühös vagyok, inkább folyamatosan keresem, mi az, amit szívesen csinálok, és amiért még pénzt is tudok kapni. Ezért jött be a coach tevékenység, a mediáció, ami most fel van függesztve, mert pénzügyi mediátort ma Magyarországon nem használnak, nincs meg a kultúrája. Ezért keresek állandóan új kapcsolatokat, mindent megragadok, felcsippentek, ami valamiért tetszik, és akár még valami pénz is lehet belőle. A húgommal egyébként van egy hihetetlen jó játékunk - mi lenne, ha...? Milyen boltot nyitnánk? Hova költöznénk el a világban? Merre utaznánk?

Miért nem nyittok boltot, és miért nem mentek el?

Még nem tudom eladni a házat, és kitelepülni valahova, mert nincs meg a kellő bátorságom, mert Endrei Judit csak Magyarországon az, aki. De azért jó eljátszani a gondolattal.

Azt mondtad, hogy még nincs bátorságod. Min múlik, hogy megjöjjön? Talán ha már a gyerekek a saját lábukra állnak?

Igen, sok teendőm van még a lányaim okán. Meglátjuk, kit hova visz a sorsa. No meg állandóan rimánkodnak, hogy mama, ezt a házat ne adjuk el! Imádják, mint ahogy én is. Ennek is meg kell érnie, hogy lelkileg el tudjak szakadni. Nagyon szeretek itt lakni, olyan lelki erőt ad a kisugárzása ennek a környéknek. És ami a másik, amire már utaltam is - az Endrei Judit-ság - szerencsére még létezik. Felkérnek egy-egy szép feladatra. Néha figyelmeztetni kell magam, hogy azért én már elmúltam annyi, amennyi, de közben mégis megtalálnak. Tavaly például egy csokis céget képviselhettem.

Az jutott eszembe, hogy ha én ott lennék a tévés döntéshozók között, biztosan képernyőre hívnám a régi nagyokat. Ott ülnél például Horvát Jánossal… Rájátszanék arra, amit az M3 csinál.

Biztos imádnák a nézők, de az utat nem keresem. Valahogy az is megérett bennem, hogy ha valami csoda folytán megkeresnének, és azt mondanák: Judit, nagyon szeretnénk, de fogyj le 10 kilót, legyen más a hajad..., én ezt már nem szeretném. Ha én kellek, hát én kelljek!

Ez ugyanaz a gondolatkör, amiről már szót ejtettünk. Megfelelési kényszer nélkül az lehess, aki vagy.

Igen, így hajszálpontos. Engem így szeressenek, amilyen vagyok, vagy nem én kellek nekik. Hiú ábránd azt gondolni, hogy minket, téged is meg engem is, mindenki szeret. Nem is lenne jó. Ez nagyon érdekes. Amikor képernyőre kerültem, bennem volt a vágy, hogy mindenki Juditkája legyek. Aki odakerül, annál szerintem ez teljesen természetes. Pláne, hogy nekem a kellő naivitásom is megvolt ehhez. Az első meglepetés akkor ért, amikor még elég kezdő voltam, de kaptam néhány olyan levelet, amiben a nemtetszésüket fejezték ki. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy hiszen én sem szeretek mindenkit, akivel a sorsom összehoz! Akkor miért is várnám el? Volt még egy nagyon érdekes tapasztalásom a 90-es évek elején. Nagyon jól ment, rengeteg műsorom volt. Paraván, Átállás, Tízórai, Napközi, Leporello és sorolhatnám... Zokszó nem hagyhatta el a számat. Képzeld el, hogy egyszer csak azt írta valaki, miért veszem én el a fiataloktól a helyet? Miért kell nekem ennyi műsort behabzsolni?

Voltál vagy negyvenéves...

Igen. Ugye, milyen érdekes? A nagy szeretettség is át tud fordulni. Most meg úgy vagyok vele, hogy nem számolgatom, ki szeret, ki nem. Nyilván ha elmegyek egy könyvtárba vagy közönségtalálkozóra, oda az jön el, aki kedvel vagy tisztel. Mondom, ez az idősödésnek a nagy pozitívuma, hogy már nem azon gondolkodsz, hogyan felelj meg másoknak. Bár sokkal nehezebb, de szabadságot ad.

Nekem azért elszorul a szívem. Én méltatlannak gondolom, hogy ha valaki – és ezt általában is gondolom, de rád különösen igaznak érzem – sok-sok éven át úgy végezte a dolgát, és annyi örömöt szerzett, mégis beszűkülnek a lehetőségei.

Volt, aki jó pillanatban kilépett a televíziózásból, és nagyon céltudatosan elkezdett felépíteni valami mást. Bennem akkor még nem volt meg ez a céltudatosság, tudod...

Lehet, hogy bele is kényelmesedtél abba, hogy mindig jöttek a feladatok egymás után?

Igen. Én azért képviselem most, ha fiatalokkal is beszélgetek, hogy nem lehet és nem is szabad az életben egy lapra feltenni mindent. Tanulj új dolgokat! Legyen ott az életedben második, harmadik lehetőségként valami! Ez nekem óriási tanulság a nagyon aktív életemből. Ha időben kezdek el ezzel az önismeret- és személyiségfejlesztéssel foglalkozni, ma már jól menő vállalkozásom lehetne. De aki szeret valamit, és csinálja, mint mi a televíziózást, annak egyszerűen csőlátása alakul ki, nem? Nekem az volt. És a lehetőségekért anno nem is kellett semmit tenni. Ma már más. Amióta a tévéből eljöttem, egyfolytában el kell adnom magam és azt, amit képviselek. El kell hitetnem, hogy jó döntés, ha engem választanak.

Te már nem vársz arra, hogy megszólaljon a telefonod.

Nem is lehet, mert nem olyan a világ. Ha neked fontos valami, akkor neked kell lépni!

Akkor nagyon át kellett az agyadat programozni ahhoz képest, ahogy tévésként éltél.

Nézd, amikor a tévéből eljöttem, akár maradhattam is volna, hiszen a Kincsestár című műsor még ment, és ki tudja, lehet, hogy adódott volna még más is. Csak a lelkem nem akart már ilyen bizonytalan létet.

Pedig az igazi bizonytalanság utána jött el. Offenzívvá válni komoly személyiségfejlődés.

Egyszer beszélgettem egy pszichológussal, aki arra kért, hogy rajzoljam le egy vonással a személyiségemet. Én egyértelműen egy emelkedő vonalat rajzoltam. Amióta eszesedni kezdtem, vagy öntudatra ébredni - ami egyértelműen a tévézés utáni élet -, azóta nagyon sokat fejlődtem. Sokkal empatikusabb, tanulékonyabb, nyitottabb, kitartóbb lettem. Ha azt kéne papírra vetnem, hogy miként alakult az életpályám vagy a karrierem…

Biztosan egy hullámvonalat rajzolnál.

Így van. Ha azt tartjuk a karrier csúcsának, hogy mennyi ember néz, akkor azon már túl vagyok. De ha valaki most azt mondja, hogy azért keresett meg, mert hiteles vagyok, az sokkal fontosabb, minthogy anno 5-8 millióan ültek a képernyő előtt.

Úristen, őrületes szám! Ma már elképzelhetetlen…

Egyik nap elcsíptem egy mondatot, hogy valamelyik adást 100 ezer ember nézte… Elmosolyodtam.

Neked bizony még megadatott, ami ma már nincs. De ne hátra nézzünk, hanem körbe. Milyen most az életed a gondolatjátékok mellett?

Nagyobbik lányom, Nóra sokat volt külföldön, de most épp velem él. Még keresi a helyét a világban. A kisebbik, Laura pedig Hollandiában tanul, és mellette dolgozik egy ír kocsmában. Itthon volt most karácsonyra. Csupa mosoly, látom, hogy jó irányba halad. A hangsúly még az ő életükön van.

Belegondoltál már, hogy egyszer mégiscsak egyedül maradsz a szentendrei fészekben? Amikor már mindkét lányod kirepül…

Igen. Vannak pillanatok, amikor már megfogalmazom magamnak, hogy "akkor majd én következem"! Jó lenne többet utazni, mert imádok szokatlan világokat felfedezni. Itthon tudom hagyni a gondokat, átadom magam annak, hogy gyönyörűségeket látok, annyira kisimulok már egy pár napos úttól is!

A húgoddal utazol, dolgozol, osztod meg a mindennapok gondjait. Egy ragyogó nő vagy, aki mellé gondolnék egy férfit…

El kell hinned, hogy ha látok egy korombeli férfit és egy nőt, akiknek a testbeszéde elárulja, hogy összetartoznak, akkor bennem nem az irigység munkál, hanem az öröm, hogy ez másnak sikerülhetett. A minap azt is megfogalmaztam, hogy az erős nők - de fogalmazhatok keményebben is magamról -, az akaratos, olykor makacs nők nagyon nehezen tudják a párkapcsolatukat úgy alakítani, amire kívülről azt mondják, na, ezek szépen együtt vannak. Ezt az ajtót bezártam. Persze bármikor történhet valami, de nem keresem, nem érzem hiányát.

"Akkor majd én következem!" - mondtad. Ez azt is jelenti, hogy azzal, akihez kedvem van, és oda, ahova akarok…

Igen, azt a munkát, azt a könyvet, azt az utazást, azt a láblógatást… A szabadságot! Nyilván nem létezik az életben az a fajta szabadság, hogy senki és semmi nem létezik, hanem minden én vagyok, hisz a gyerekek, aztán meg az unokák mindig fontosak lesznek. De már nem szeretnék rohanni az életemmel. 50-60 évesen kezdheti az ember picit keresgélni a válaszokat arra, hogyan éltem eddig, és hogy akarok élni eztán. Szeretném mindazt begyűjtögetni, amit eddig félresöpörtem, mert nem volt rá időm. Bele fogom ásni magam a művészettörténetbe. És ez csak az egyik. Remélem, lassan tényleg én következem!