Nagyon ciki! - Ilyen a szex szülés után

Egy haverom mesélte, ők úgy csinálják a feleségével, hogy takarókból, párnákból sátrat emelnek az ágyra, hogy ha valamelyik gyerek kakaót követelve, vagy mert pisilni akar, esetleg rosszat álmodott, benyit a szülői hálóba, ne lássa meg őket. A szexuális felvilágosítást ugyanis kicsit későbbre tervezik. Aztán mire végeznek az álcaépítéssel, és végre elhelyezkednek, rendszerint szánalmas szülői létük miatt röhögő görcsöt kapnak, vagy elfáradnak, kicsit olvasnak még az alkalmi sátortető alatt és elalszanak. A benyitó gyerek meg rettenetesen élvezi, hogy apa és anya indiánosdit játszva szunyókál, és zsupsz, már ott ficereg köztük.

Szóval nehéz ügy ez. A leggyakoribb helyzet persze az, hogy a munka, a gyerekkel való foglalkozás, vacsoráztatás, mosogatás, mosás, teregetés, fürdetés, a századik „pisilni akarok, szomjas vagyok, éhes vagyok, nem vagyok álmos, még egy mesét kérek, csak még egy kicsit fogd a kezem" után, ha a gyerek végre elalszik, a nő, mint Winnetou az avarban oson ki a gyerekszobából. Ezután már csak bottal lehet piszkálni. És nem csak az anyákat, az apákat is. Van valakinek kedve mindezek után pajzánul fodros baby dollban, vágykeltően elnyúlni az ágyon? Elnyúlni vagy inkább kinyúlni persze nekem is van kedvem, este hat óra óta semmi másra sem vágyom, na de hát ugye virítani is kéne valamit. Szexi mamikról olvasunk az újságban, őket látjuk a tévében is. Azt üzenik nekünk, hogy mi a szülés után szuperül visszafogyott, férjeinknek tűzpiros körmöket villantva gyertyafényes vacsit varázsoló csodanők vagyunk. Csak én nem vagyok ilyen? Tessék már megnyugtatni, hogy nincs komolyabb baj velem! Genetikai defekt lennék?

De vannak itt még egyéb nehézségek is. A LifeNetwork csatornán futó Jön a baba sorozatom nem egy kismamája mesélt nekem arról, hogy attól fél, ha az apás szülés alatt a szeretett férfi látja majd a berendezést abban a formájában, látja a nedveket, a vért, akkor őt soha többé nem fogja megkívánni. Azt már bizton állíthatom, ez alaptalan félelem! Akkor a férfiak nem azt látják, és később sem kötik össze a kibújó baba látványát a nő testével. Különben sem kell mindent végignézniük, hisz nem szülésznők, nem nőgyógyászok. Elég, ha az anya fejénél ülve, izgulva, bátorítva szerepelnek.
Aztán jönnek a további kétségek. A szülés után az anya szörnyülködve szemléli redős hasát, oszlopszerű lábait, rengő ülepét. Régi szépségének, feszességének romjait látva nem hiszi, hogy valaha is újra tetszetős nő lesz belőle. Ráadásul 3-4 óránként szoptatni kell. Mire végre lefogy, jobb esetben a tornától, rosszabb esetben a stressztől és a hajtástól, addigra a gyerek rendszerint úgy dönt, nem alszik. Sokszor végigsírja az éjszakákat, és a szülők zombi üzemmódra kapcsolva próbálják túlélni ezt az időszakot. Kinek van kedve ilyenkor pajzánkodni? Csak aludni, végre aludni kell!

A következő veszélyhelyzet, amikor a gyerek beköltözik a szülői ágyba. Nálunk is pont ez van. Mert az ő teste, szuszogása, alvó arcának imádása a legjobb dolog a világon. Anyának és apának egyaránt. Egy 21 éves és egy 5 éves gyerek anyjaként mondhatom, marha hamar elmúlik ez az áldott állapot. Kettőt pislantunk, és eljön az idő, amikor már nem akar velünk aludni. Nem akarja, hogy a hátát simogassuk, azt akarja, hogy más, egy jóképű, okos fiú, vagy egy csinos, izgalmas lány simogassa a hátát. Szóval, bár a szakemberek biztos nem ezt mondják, én egy kicsit sem vagyok ellenére annak, hogy a gyerekkel együtt aludjunk. Soha vissza nem térő időszak ez. Gyereket, anyát és apát is feltölti egy életre.

De még mindig ott van a kérdés, mi történik velünk, szülőkkel ez idő alatt? Mi hogyan funkcionálunk nőként, férfiként? Az okosok azt mondják, nagyon fontos a szülőknek kettesben lenniük. És igazuk van. Nálunk Zsiga fiunk születése után két év telt el, mire feleszméltünk, hogy egyetlen percet sem töltöttünk kettesben. A kettesben szó alatt nem elsősorban a szexet értem, hanem egymás társaságát. A röhögős beszélgetéseket, az egymásra pillantásokat, és mindazt, amiért egymásba szerettünk, amiért gyerekünk is lett. Ezt sokáig nem igényeltük, aztán két év után felpillantva egyszer csak arra eszméltünk, ha nem akarjuk, hogy elveszítsük egymás mágiáját, a közös élményeket, aminek része a mi testi szerelmünk is (bármennyit híztunk is az elmúlt években), akkor eljött az ideje annak, hogy néha csak kettesben legyünk. Eljött az ideje, hogy ezt ne önzőségnek, a gyerek lepasszolásának éljük meg, hanem a házasságunk folytatásának, aminek nemcsak mi, hanem a gyerekeink is a nyertesei.

A napi veszekedőn kapkodós logisztika, „ma te viszed a gyereket oviba, és én megyek érte" típusú irányszavak mellett nagy ritkán kiszakadunk. Elmegyünk például kettesben Egerbe egy fesztiválra, ahol a Quimby vagy a Lovasi-féle Kiscsillag koncertjén együtt őrjöngünk. Működünk, mint lány és fiú, még akkor is, ha kinézetre már nagyon néni és bácsi vagyunk. De ki nem szarja le! A lényeg, hogy néha megtaláljuk egymást, máshogy nem tudunk igazi helyzetet teremteni a cikkem elején megnevezett intimitásra, amikor én újra lány vagyok, ő meg fiú. Kívánom, hogy másoknak is megadasson!