2 x 2 fiú - a Jön a baba ikrei

Szülésindítás a 34. héten kovászos uborkával

Első évadunk fiatal, optimista, laza kismamáját, Szilágyi Virágot befektették a SOTE-ra a 8. hónap elején az ikreivel, mert fájt a háta. Rekkenő nyári hőség volt. Már épp sikerrel egyezkedett az orvosával, hogy a hétvégén hazamehet kicsit, amikor péntek hajnalban hasmenés jött rá - az előző nap jólesően megevett kovászos uborkától. Csakhogy az ezzel járó hasgörcsök nem csillapodtak, sőt! Mellé még egy kis vérzés is társult - a hajnali vizsgálat, amit a nővérek elrendeltek, azt mutatta, hogy ez már szülés. A 34. héten.

De Virágéknak nem ez okozott sokkot, hanem az az UH-vizsgálat, amelynél a doki közölte, hogy ikrei lesznek, az küldte őket a padlóra. Most, hogy a srácok már 1 évesek, és egyre önállóbbak, igazán hálás a sorsnak Virág és Ádám.

"Amilyen sokkot kaptam, mikor megtudtam, hogy két gyerek növekszik a hasamban, legalább annyira örülök neki most, hogy ketten vannak. 7 hónapos koruktól kezdve eljátszanak egymással, nem én vagyok nekik az első számú partner. Persze igénylik a közelségemet, de 40 perceket simán eljátszanak együtt szó nélkül, addig pedig csinálhatom a dolgom. Amiből lássuk be, azért van bőven. A napi teendők mellett (takarítás, főzés, mosás) intézem a cégeink dolgait, hétvégenként esküvőt dekorálunk, és pár hónapos koruk óta a munkahelyemen is besegítek néhány napot, ha túl sok feladat tornyosulna a kollégák előtt. Magamat sem hanyagolom el, naponta 20-30 percet tornázom, amíg a fiúk alszanak, mert edzőterembe azért nehézkes az eljutás a gyerekfelügyelet miatt, de azért megoldom, hogy fitt mami legyek."

Könyv készül ikreseknek egy ikrestől

Virág - ha esetleg unatkozna - ír. Könyvet. A témaválasztás teljesen logikus: az ikresség.

"Persze megtanulja az ember ikrek mellett, hogy egy kézzel is képes olyan dolgokra, amikhez előtte négy is kevés lett volna. Ha most újra kellene kezdeni, már jóval könnyebb dolgom lenne (bár így is úgy ment minden, mint kés a vajban, de azért kellett néha kísérletezgetni), hiszen mindent kipróbáltam, kialakítottam, hogy mit hogy célszerű. És hogy segítsek ezzel a jövő ikres anyukáinak, mindezt könyv formájában szeretném hozzájuk eljuttatni. Igyekszem egy praktikus ikres könyvvel előállni, ami kizárólag a hogyanokról szól. Hiszem, hogy ahogy én csináltam az első egy évet, az másolható és másoknál is alkalmazható, megkönnyítve az ikres anyukák életét. A könyv címe sIKERes praktikák lesz. Jelenleg az utolsó simításokat végzem, és csak ezután állok neki kiadót keresni.
A fiúk egyébként tündériek és gyönyörűek (olyannyira, hogy több forgatáson is részt vettek már), szépen fejlődnek, mostanában teszik meg az első önálló lépéseiket, és egyéves korukra senki nem mondaná meg, hogy koraszülöttként érkeztek erre a világra.

Amit nem értek, hogy eddig mivel ment el a napunk, és mitől voltunk estére fáradtak, mert két gyerek egyszerre egész nap egyedül azért néha fárasztó. De így teljes minden, így vagyunk kerek egész boldog család."

Az ikrek, akik egyenesen pocakból akartak óvodába menni

Legalábbis ezzel viccelődött Jármer Kata párja, Attila, amikor a tervezett császármetszés napján, betöltött 38. héten bámultuk az óriási pocakot, amelyben béke honolt.
A fiúk ugyanis semmi jelét nem adták annak, hogy méltóztatnának elindulni a külvilág felé. Pedig előtte már vigyázzállásban aludtunk Hadas Krisztával, egy moziba nem mertünk beülni, hiszen úgy tudtuk, hogy az ikrek hamarabb érkeznek. A mi terveink szerint a 2. évad ikerpárjaként májusban születnek meg. Az ikrek vélhetőleg nem olvasták a szakirodalmat és a levélváltásainkat sem, merthogy nagy ívben tettek a mi terveinkre.

Gondoskodtak viszont arról, hogy édesanyjuk alaposan megszenvedjen értük. Katának nagyon súlyos allergiás reakciója lett a félidő után, allergiás lett a benne lévő babákra (is). Szerencsére a helyzet gyógyszerrel uralható volt, a két kispasi pedig a kórházas napok után már jól viselkedett. Csupán akkor hajszolták kétségbeesésbe anyjukat, amikor le kellett (volna) hajolnia valamiért, ami leesett. Ez - akkora hassal - gyakorlatilag képtelenség volt.

Katáék persze - mint minden ikres - a kezdeti sokk után már izgatottan várták a dupla gyermekáldást, és határtalan volt a boldogság, amikor kiderült, hogy mindkét magzat fiú.

A császármetszés semmiség volt ahhoz képest, ami aztán később jött: egyrészt némi komplikáció a sebbel (fájdalmas), másrészt ennek eredményeként apadófélben lévő tej. Állandó ügyelet, gyógyszerek, nehéz mozgás, dolgozó Attila... Fáradtság. Állandó, permanens fáradtság.

Ahogy Kata vall erről: "A fáradtság pedig sok mindent szül. Természetesen feszültséget elsősorban. Mert nem alszunk, a gyerek üvölt. Aztán mikor elhallgat, üvölt a másik. Vagy egyszerre üvöltenek, pedig már semmi bajuk. Persze mikor apa hazaér, addigra leküzdöttem legalább 4x2 kis híján éhenhalást, tápszerkeverést, etetést (néha tandem), vitamin- és hasfájáscseppek beadását és büfiztetést, közel ugyanennyi pelenkázást, pontosan ugyanennyi álomba imádkozást, két sterilizálást, aztán átlag két újracsomagolást, mert egy nagy bukásnál még a ruhájuk hátulja is elázott, persze addigra valamelyik már bekakilt, közben próbálok fejni, hogy ne apadjon el teljesen a tejem, eközben megpróbálok enni valamit, és esetleg eljutok pisilni is. Apa persze csak azt látja, hogy milyen édesen szuszognak az ágyon, és nem érti, nekem mi olyan nehéz abban, hogy ebben gyönyörködjek egész nap. A legviccesebb pedig az, hogy igazából nem mondhatom őket macerás gyerekeknek, pont azt teszik, és éppen úgy, ahogy az összes többi baba. Sokszor belegondolok, hogy vannak családok, ahol ez még nehezebb lehet.
A fájdalmaimon enyhít a séta, a pihenés és a kitapasztalt mozdulatok.
A sétáról jut eszembe. A mai napig be lennénk szerintem zárva a lakásba, ha nem tapasztalom meg az összefogás egy új formáját."

Megtanulni elfogadni

Kata egy csupa szív nő, aki ahhoz szokott hozzá, hogy mindenért megdolgozik. Amikor kiderült, hogy ő veszélyeztetett terhes, tehát nem lesz keresőképes a várandósság nagy részében, és úgy születnek a srácok albérletbe, hogy Attilának egyedül kell előteremtenie mindent, ami a gyermekvállaláshoz kell, hát eluralkodhatott rajta a rémület.

"Mikor megtudtam, hogy ikreim lesznek, csatlakoztam egy ikres fórumhoz, amiből terhességem alatt napi szinten akartam kilépni, mert folyton halálra rémültem valamitől. Amióta azonban megvannak a srácok, sok erőt kapok a többi ikres anyukától (akár tudják, akár nem), így megjött a bátorságom más anyukákkal beszélgetni félelmekről, nehézségekről. Így adódott, hogy megosztottam a gondjainkat is, és ezek az anyukák (és apukák is néha) valami csodásat tettek értünk.
Segítettek eljutni számomra már nem megközelíthető helyekre a terhességem idején, ügyeket intézni, mindenféle holmikat kaptunk, hogy könnyebb legyen a felkészülés, a babahordozókat szintén nagylelkűen egy idegen anyuka ajánlotta (aki szintén ikres, és már nem annyira idegen), ruhák, játékok jutottak el hozzánk szintén ajándékként, és a babakocsi...
Nem új, nem sok százezres, nem villog rajta Swarovski kőből kirakott márkajelzés, de ilyen szép ajándékot még nem kaptunk! Ez egy kis szelet szabadság!

Mára ott tartunk, hogy sétálunk, járjuk a Duna-partot mindennap, vásárolni tudunk menni. Eddig is igyekeztem mindenkinek segíteni mindenben, ha tudtam, de most, hogy nekem, nekünk kellett a segítség, megtanultam elfogadni is. Nehéz lecke, sokszor megalázónak éreztem, rossz a kiszolgáltatottság érzése. De tudom azt is, hogy ugyanígy segítenék fordított helyzetben, és reményeim szerint fogok is!

Persze nem csak az anyagi dolgokról van ám itt szó. A nehézségek apa és anya közt is feszültséget okoznak, és ez nálunk sincs másképp.
Az első egy hónap nagyon marakodósra sikerült, amit egyikünk számlájára sem lehet írni. Én feszült voltam, mert nem tudtam mit hozzátenni a családi kasszához, nem tudtam azt adni semmilyen téren, amit korábban. A lakás úszott, a vacsora nem készült el magától, borzasztóan néztem ki, és a fájdalmaim miatt sok segítséget kellett kérjek az amúgy keményen dolgozó, fáradtan hazaeső, kis pihenésre vágyó páromtól.
Őt pedig feszélyezte, hogy mivel a hivatali ügyek nemhogy nehézkesek voltak, hanem egy helyben álltak, az ő nyakába szakadt egyedül egy négyfős család teljes fenntartása, albérlettel, számlákkal, hitelekkel együtt. Ez nem csupán nehéz feladat, hanem egyszerűen lehetetlen egy dolgozó ember számára.
Nem félelmet éreztem, rettegtem, hogy hogyan találunk vissza a rendes kerékvágásba, egymáshoz és úgy a normális létbe, de nekem kellett belátnom, hogy ilyen már nincs. Ez a rendes kerékvágás, amiben most vagyunk, ez a normális élet! Sok veszekedés, könny, nehézség van mögöttünk, és igen, ez a kulcsszó: mögöttünk.

Sok pár nem képes rá (nekünk sem megy könnyen, és talán ez volt az első igazi ilyen alkalom), de leültünk, és megbeszéltük, hogy tiszta lappal megpróbáljuk újra. Én félreteszem a vélt vagy valós sérelmeimet, és ő is megpróbál nyugodtabb lenni. Nem csak miattunk, a fiúk miatt.

És lássatok csodát, működik a dolog.

Már csak azért reklamálok, ha nem kapok puszit, mikor lemegy a boltba, ő pedig már csak azért szólal fel, ha... nem is tudom. Azóta béke honol itthon.

Mindig lesz valami, ami nehéz, ami új, és ami miatt idegeskedhetünk vagy félhetünk, de borzasztó optimistán állunk a kis életünkhöz, és ameddig ilyen emberek vesznek minket körül, ameddig segítenek nekünk nevetni a drámán, addig nem lát majd szükséget a Kispál família!

Szóval milyen ikres anyának lenni? Jöhet egy közhely a végére is: nem tudom, milyen egygyerekes anyának lenni. De azt tudom, milyen anyának lenni. Csodálatos!"

Így, kibicként ezt az állítást Hadas Krisztával el tudjuk hinni, és kívánjuk, hogy nagy boldogság és jó egészség kísérje mindkét családot!