A közösségi média ráébresztett, hogy nem vagyok szuperhős - Levél a Facebook-anyukákhoz

Néhány éve a férjemtől kaptam egy pólót ezzel a szöveggel: "Kívánom, hogy legyen egy nap olyan csodás életed, amilyennek a Facebookon mutatod." Jót derültem rajta, de akkor még nem is gondoltam, hogy egyszer milyen mély értelmet fog nyerni számomra ez a mondat.

Amióta csatlakoztam egy különleges bánásmódot igénylő gyerekek szülei számára létrehozott Facebook-csoporthoz - mivel a lányomnál autizmust diagnosztizáltak -, igencsak megélénkült a közösségi oldalakon mutatott aktivitásom. Míg korábban csupán a barátokkal és családtagokkal való kapcsolattartásra használtam ezt az oldalt, hamarosan azon kaptam magam, hogy hasonló sorsú szülőkkel cserélek tapasztalatokat, és nem sokkal később már blogot is indítottam, amelyen keresztül saját küzdelmeimet osztottam meg másokkal.

Ezen a blogon azokról a harcokról számolok be, amelyekkel nap mint nap szembetalálom magam, és miközben másokkal megismertetem magam, én magam is egyre jobban megismerem önmagam. Arra is rájöttem, hogy bár a tapasztalataim egyediek, a nézőpontom korántsem, sok hasonló cipőben járó szülő ugyanis pont abból a célból használja a közösségi oldalt, mint én: bátorítani a többieket és erőt meríteni a többiekből. És bár erre valóban nagy szükség van, arra is rá kellett jönnöm, hogy néha tévútra vetődünk, és

A gond csak az, hogy nem vagyunk azok. Szülők vagyunk, és mint minden más szülő – akár sajátos nevelési igényű a gyereke, akár nem – mi is emberek vagyunk.

Bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk meggyógyítani a gyerekeinket. Hiába mutatunk magunkról Facebookon pozitív, életvidám, erős képet, igenis esténként van, hogy a párnánkba sírva alszunk el. Igenis legbelül mardos bennünket a fájdalom, az önostorozás, hogy lehetnénk jobbak, hogy miért nem tudunk segíteni annak, akit a világon a legjobban szeretünk.

Minderre az döbbentett rá, amikor egy olyan anyuka posztját olvastam, aki arról írt, milyen tökéletesen elégedett az életével, és mennyire tökéletesen elfogadta gyermeke autizmusát. Bevallom, jó volt ezt olvasni, a közösségi oldalon mutatott optimizmusa engem is egy kis elégedettséggel töltött el. Aztán másnap vissza lettem rángatva a valóságba. Egy másik anyuka arról számolt be, hogy bármennyit is foglalkozik a gyerekével, és fejleszti őt, ő akkor is nagyon tagolatlanul és artikulálatlanul beszél. Ezt a csalódott posztot olvasva azt vettem észre, hogy dühös vagyok a korábbi optimista anyukára, és egyből vissza is vontam a követését, hogy többé ne is lássam, miket ír.

De amikor elmúlt a dühöm, és újra tiszta fejjel tudtam gondolkodni, rájöttem, hogy könnyű volt bűnbaknak kikiáltanom ezt az anyukát, hiszen alig ismerem, nem a barátom. De nem voltam vele igazságos, hiszen a büszkélkedő posztokkal nem az volt a célja, hogy kérkedjen, hogy engem vagy másokat felbosszantson, hanem csupán az örömét osztotta meg velünk.

Mindebből az esetből sokat tanultam, elsősorban megváltozott a nézőpontom, és ma már látom, hogy

és semmiképpen sem szabad magunk elleni támadásnak venni. Sokkal inkább az a céljuk, hogy örüljünk együtt az örülőkkel, és sírjunk együtt a sírókkal.