"Inkább fizetek valakinek, hogy tegye el láb alól, mint hogy a gyerekemnek kelljen neki fizetnie"

Július elseje óta minden nagykorú gyermek köteles a rászoruló szüleiről gondoskodni, bármi is legyen a rászorultság oka. A támogatást a szülők a gyerekeiktől is kérhetik, de ha a gyerek önszántából nem hajlandó segíteni, akkor a szülő akár be is perelheti a saját gyerekét a szülőtartásért. Ha erre esetleg nem lenne képes, akkor pedig a járási hivatalt is felkérheti, hogy helyette perelje a gyermeket. Sőt mostantól a szülő helyett bármely harmadik személy (idősotthon, ellátószolgálat, ápolási szolgálat, kórház, szociális intézmény, de akár egy barát, szomszéd vagy rokon) a szülő hozzájárulása nélkül is beperelheti a gyermeket az egy évre visszamenő költségei megtérítésének érdekében.

Van, aki szerint a szülőtartásnak természetesnek kellene lennie

"Szerintem egy normális családban ez teljesen természetes. Amíg gyerekek voltunk, a szüleink gondoskodtak rólunk. Amikor megöregszenek, mi visszaadjuk ezt nekik. Hogy ezt törvényszintre kell-e emelni... erről lehet vitatkozni. Tény, hogy sokan elhanyagolják a szüleiket azzal, hogy nem érnek rá, távol vannak, stb. Az is egyértelmű, hogy a pénz nem helyettesíti az időt, amit velük kellene töltenünk, a figyelmet, a beszélgetést. Mert a legtöbb idős embernek erre lenne a legnagyobb szüksége.

Sajnos tudok én olyat is, ahol mondvacsinált sértődés miatt szakította meg valaki a szüleivel a kapcsolatot (majdani örökség hiánya – ha nem lesz örökség, minek tartani a kapcsolatot jelszóval – szerintem ez über gusztustalan). Tehát nem csak olyan eset fordul elő, hogy feldolgozhatatlan sérelem ér valakit, és azért nem beszél a szüleivel. Ilyen esetekben viszont szerintem indokolt a törvényi szabályozás.

Egyébként legjobb tudomásom szerint van olyan ország Európa nyugati felén, ahol a nyugdíjrendszer eleve úgy épül fel, hogy akinek van gyereke, az kevesebb nyugdíjat kap az államtól, mert a gyerek(ek)nek kutya kötelességük támogatni a nyugdíjas szüleiket."

Vannak, akik nem értenek egyet a törvényi szabályozással

"Az a szülő, aki mindig is szerette, segítette és becsülettel felnevelte a gyermekét, ha tudja, hogy a gyermek nem áll valami jól anyagilag, akkor úgysem fogja elfogadni a pénzt, sőt még inkább le is tagadja, hogy valami gondja lenne. Bezzeg, akik elhagyták, vagy soha nem foglalkoztak a gyerekeikkel, akik ütötték-verték őket, meg minden pénzüket piára költöttek ahelyett, hogy inkább ruhát meg kaját vettek volna a kölköknek, na azok fognak majd dörömbölni az ajtón, meg tokostul berontani a bíróságra, hogy nekik igenis jár a szülőtartás, mert ő nem tud megélni, és felnevelte a gyereket, aki most igenis segítse őt. Még a gyomrom is felfordul, ha belegondolok, hány ilyen ember van, és hány ember életét fogják ezek a senkiházi trógerek megkeseríteni."

"Én anyámmal éltem hivatalosan, aki valami elmebajnak köszönhetően egy közveszélyes idióta (adott esetben őrjöngve rohangált a lakásban, és még sorolhatnám...) Oké, volt kajám, és egy átlaglakásban éltünk, így senkit nem érdekelt, hogy amúgy mi történik nálunk... A dolgaim nagyon nagy részét a nagymamám finanszírozta, később a főiskolámat is az ő pénzéből plusz hitelből végeztem el. Az idiótától semmit nem kaptam, soha egy fillért se (volt időszak, amikor bőven lett volna miből...) Nem tartom vele a kapcsolatot, mert szó szerint féltem a saját testi épségemet... Most komolyan, ilyen emberre kéne fizetni, csak mert egy lakcímre voltunk bejelentve?"

"Én egyedül neveltem fel a gyerekeimet, úgy, hogy a kedves papa még gyerektartást sem fizetett. Most sem dolgozik normális helyen, soha nem lesz normális nyugdíja. Az én gyerekem meg, akinek életében egy tűérőt nem vett, majd tartsa el, mert b*szott dolgozni egész életében. Hát nem! Inkább fizetek valakinek, hogy tegye el láb alól, mint hogy a gyerekemnek kelljen neki fizetnie. S mi lesz azokkal, akiknek a gyerekei mondjuk Ausztráliába költöztek. Azokat ki fogja eltartani? Rálőcsölik őket valami távoli rokonra? Én is eltarthatom a nagynénikémet, aki élte világát, mindig eltartatta magát egy idióta férfival, most meg egyedül van öregen, betegen, persze gyereket sosem nevelt, mert majd hülye lesz lekötni magát, és szaros pelenkát mosni. Én meg dolgozzak, és tartsam el???? Nooormális????"

"Megdöbbenve értesültem a kormány legújabb őrületéről, nevezetesen a kötelező szülőtartás kiterjesztéséről. Eddig is létezett ez a fogalom, de leginkább csak rászorultsági szinten. Az jó is volt úgy, nem lett volna szabad megpiszkálni és diktatórikussá tenni ezt a fogalmat. Ezt valami megszállott, tapasztalatlan akarnok készíthette elő.

Lehet, hogy az ügyvédi héjáknak jól jön egy újabb pereskedési lehetőség, hiszen ügyvédből már több van, mint autószerelőből.

De megírom az én történetemet:

Most 72 éves vagyok. Annak idején 8-an voltunk testvérek, de nem úgy tartottak bennünket, mint manapság szokás, hanem a gyerekeket az akkori és még régebbi értékrend szerint, szinte cselédként tartottak a szüleink. Mindennapos volt a verés, volt olyan, hogy a szomszéd szedett ki a felbőszült apám keze közül.

Az asztalnál mi gyerekek kaptuk a maradékot, a levágott csirkéknek a lábát, nyakát, szárnyát, legfeljebb a farhátat. A comb meg a mell, no meg a máj, szív, az a szüleinket illette meg. A kertben lévő gyümölcsökből a lepotyogott, illetve a kukacos gyümölcsöket ehettük meg, mondván, az jó lesz a gyereknek. A javát a szüleink ették, esetleg eladták.

Nem a szegénység bántott bennünket, gyerekeket igazán, hanem a szülői szeretet hiánya. Természetesen az otthoni, ház körüli munkákra már kiskorunktól befogtak bennünket. Kisiskolás koromban sem tudtam otthon tanulni, mert ha a könyvet a kezembe vettem, már anyám rám ordított, hogy „nem találsz magadnak munkát?", s rögtön kizavart valamilyen feladattal. (Például istállót kitakarítani stb.) Egyszer iskolás koromban megnyertem egy énekversenyt, és nemcsak a helyi, hanem a megyei versenyt is. Nagy büszkén vittem haza a szép oklevelet. Örömmel mutattam anyámnak, hogy megnyertem a versenyt, és kaptam érte egy szép oklevelet. Erre ő rám förmedt, hogy "vidd fel a padlásra, elfér ott a többi lom között".

Nos, így telt a gyerekkorunk, s alig vártuk, hogy kikerüljünk a családból. Mivel az általános iskola kötelező volt, azt elvégeztük, de tovább tanulni sokáig nem engedtek bennünket a szüleink. Két nővérem és egy bátyám van, ők egyáltalán nem tanulhattak tovább. Én már némi családi háború után elmehettem szakmunkásképzőbe, de csak azért, mert ott adtak ösztöndíjat, amit természetesen az utolsó fillérig haza kellett adnom. Utána már a húgaim is mehettek szakmunkásképzőbe, sőt egyikük még gimnáziumba is járhatott. (Anyámék kedvenckéje.)

A fizetésünket is haza kellett adnunk az utolsó fillérig, amíg otthon laktunk. Azt hiszem, hogy számunkra a házasság, vagyis, hogy a saját lábunkra állhassunk, megváltás volt a családi elnyomás alól is. Mindegyikünk igyekezett is jól megállni a helyét az életben, és munka után tanultunk még házas korunkban is, bepótolandó, amit gyerekkorunkban nem tehettünk meg.

Amikor már mindannyian a saját lábunkon éltünk (megházasodtunk), akkor a szüleink kitalálták, hogy megzsarolnak bennünket. Bár volt nyugdíja apámnak, és a nyugdíj mellett is vállalt könnyű munkát, (éjjeliőrnek állt), s a szőlőnk termését is értékesíteni lehetett volna, de ők inkább kiagyalták, hogy mindegyikünk fizessen nekik havonta valamiféle járandóságot. (Ez összegszerűen az akkori havi átlagfizetések összegének felelt volna meg.) Mivel addigra már gyerekeink is voltak, természetesen ebbe nem egyeztünk bele. Azért amikor hazalátogattunk, mindig adtunk pénzt is a szüleinknek, vagy vettünk nekik valami olyasmit, amire szükségük volt.

Ennek ellenére ők a közülünk legjobb módban élő bátyámat be is perelték szülőtartás címén, ami persze próbapernek indult, de ezt követte volna valamennyiünk beperelése. Mivel volt önálló házuk, rendszeres jövedelmük, s fizikailag is még jól bírták magukat, a pert elvesztették. Aztán nekem panaszkodtak, hogy ők felneveltek bennünket, s most fizessük vissza nekik a nevelés költségeit. Ezután kijelentettem nekik, hogy ha akarják, akkor visszafizetem, de nem ám egy összegben, hanem úgy, ahogy ők adták. Naponta legfeljebb zsíros kenyeret kapnak, meg kukacos almát, mint amit ők adtak, s én ugyan nem pofozom fel őket naponta, de majd én is emlegetem, hogy már megint zabáltok, a beletek szentségit!

Ekkor letettek a további pereskedésről.

Nekünk két felnőtt gyermekünk van, és persze unokáink is vannak. Nekünk már a szemünk fénye voltak a gyerekeink, egész mostanáig soha nem emeltem rájuk kezet, s a feleségem is hasonlóan szeretettel bánt velük. Nos, a gyerekeinkkel, bár már a saját lábukon állnak, szinte felhőtlen a kapcsolatunk. Mi nyugdíjasok vagyunk, de eszünkbe nem jutna, hogy a gyerekeinket zsaroljuk. Hiszen a mai világban nekik is van bajuk elég, mert bármikor elveszíthetik a munkahelyüket, ez a vadkapitalizmus nem kegyelmez senkinek. Sőt még most is, amiben tudunk, segítünk a gyerekeinknek, s ha kell, anyagilag is támogatjuk őket. Mindezt annak ellenére, hogy tudjuk, ha rá lennénk szorulva, akkor a gyerekeink mindenüket odaadnák, hogy segítsenek rajtunk.
Azért úgy anyák napján, amikor a gyerekeink hazajönnek, és a feleségemnek nagy szeretettel hoznak egy-egy csokor virágot, sokszor belegondolok, hogy nekem nem adatott meg, hogy szeretettel gondolhassak a szüleimre, én nem simogatást meg puszit kaptam, hanem szidást, pofonokat meg verést.

Mivel tudom, hogy az én esetem sem egyedi eset, s ma is vannak szülőnek nevezett zsarnokok, ezért felháborítónak tartom ezt a törvényi kibővítést. Ez csak egy újabb megzsarolása a dolgozóknak, immár felbátorítva az ilyen visszaélésre azokat is, akiknek semmi közük hozzá.

Könnyű elítélni az idősek otthonában nyaraló szülők gyerekeit, hogy nem törődnek eléggé a szüleikkel, de ki törődik az ő helyzetükkel? Hiszen a felnőtt gyerekek dolgoznak, gyereket nevelnek, nagyon kevés az idejük. Nem zsarolni kellene őket újabb bürokratikus előírásokkal, hanem segíteni, mondjuk azzal, hogy tisztességesebb fizetést kapjanak. (Például az ápolónők.)
Megette a fene azt a helyzetet, ha nincs meg a szeretet a szülő és a gyerek között, és a szolidaritás közöttük már nem természetes dolog."