Peller Mariann legbensőbb gondolatai Bangó Margit vallása kapcsán

Margitnál a mellrák egyik legagresszívabb fajtáját diagnosztizálták, amikor tüdőembólia miatt kórházba került. Az állapota nem tette lehetővé, hogy azonnal megműtsék, pedig arra lett volna szüksége. Hogy először kétségbe esett, az tökéletesen érthető. Azonban végiggondolta, mi a legrosszabb, ami történhet, és rájött, hogy nem is maga miatt aggódik, hanem leginkább a hátra maradó szerettei miatt. Végül azt mesélte, bevonult a kórtermébe, magára csukta az ajtót, letérdelt, és imádkozni kezdett: Uram, tégy velem belátásod szerint, de ne az én akaratom, hanem a Tiéd legyen meg! Ez volt az a pillanat, amikor megbékélt a sorsával, bárhogyan alakuljon is az.

Belegondolunk ebbe néha? Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy tényleg képesek vagyunk elfogadni a sorsunkat, a ránk mért feladatokat, próbatételeket (amiket időnként bajnak vagy megoldandó problémának nevezünk). Fontos különbség van már a megfogalmazásban is, ugyanis amit bajnak hívunk, attól félünk. Ha félünk, ez az erős negatív érzelem elhomályosítja elménket, és képtelenek vagyunk a baj elhárítására koncentrálni. Ha feladatnak nevezzük a fennálló nehézséget, akkor máris jobban állunk, ugyanis a feladatot meg lehet oldani, csak ki kell találni, mi legyen a taktikánk.

Hányszor kérjük számon a sorsunkat, vagy épp magát Istent? Velem gyakran előfordult, pedig egyik élethelyzetem sem volt olyan súlyos, mint Bangó Margité. Mégis sokszor igazságtalannak érezzük, ami velünk történik. Legyen az munkahelyi méltatlan bánásmód, konfliktus a családtagjainkkal, vagy egy rosszul sikerült vizsga. Rengeteget vitatkoztam már az égiekkel ilyen apróságok miatt. De abban a pillanatban, amint komolyra fordulnak a dolgok, amint valami valóban súlyos feladat árnyékolja be a hétköznapjainkat, mintha fejbe kólintanának, eszembe sem jut a számonkérés, a perlekedés. Nem marad más, csak a segélykiáltás és a remény, hogy ezt is meg fogjuk oldani, túl fogjuk élni.

Vajon létezik olyan ember, aki tökéletes nyugalommal, egykedvűen fogad minden hírt?

Legyen az jó vagy borzalmas. Mert elméletileg ez lenne a cél. Az elmélet szerint azért lehet képes erre valaki, mert megértette, és talán meg is tapasztalta, hogy minden, ami életünk során történik, egyrészt a fejlődésünket szolgálja, tanulási lehetőséget biztosít számunkra. Másrészt el kéne hinnünk, hogy tényleg minden úgy jó, ahogyan van. Épp akkor, épp úgy, épp azzal. Rengeteget mondogatom (már-már mantrázom) ezt a mondatot: legyen meg a Te akaratod. Csak valahogy kihagyjuk magunkat a képletből, mert elfelejtjük, hogy az Ő akarata bizony nem mindig egyezik a miénkkel. Legalábbis látszólag. Sokszor a könnyebb utat választanánk, de sajnos azon az úton nem tanuljuk meg az épp aktuális leckét. A folyamatos fejlődéshez egyre nagyobb feladatok kellenek – és éppen ez az Ő akarata, hogy fejlődjünk.

Három éve mondogatom ezt a bizonyos mondatot, ennyi időmbe telt, míg végre kezdem érezni áldásos hatásait. Épp egyfajta átrendeződés zajlik az életemben, és nem tudom, mit hoz a holnap. De most először tapasztalom, hogy nem vagyok kétségbeesve, hanem némi izgatottsággal várom, mi lesz. Bárhogy alakuljon is a dolog, minden végkimenetelben megláttam a jót. Ennyi nekem most elég.

Én hajlamos vagyok előre túlpörögni olyan, a jövőben talán bekövetkező szituációkat, amik aztán többnyire nem történnek meg. Cserébe éjszakákon át forgolódom álmatlanul, lejátszva számtalan párbeszédet, amik aztán soha nem következnek el. Az elmúlt két hónapban azonban valami történt, mert érzem, hogy kezdi kifejteni jótékony hatását a mantrám. Ha kimondom magamban, hogy Legyen meg a Te akaratod, történjen minden úgy, hogy az a legfőbb JÓT szolgálja! -, akkor szinte érzem, ahogy kisimulnak lelkem ráncai.

Azt hiszem, rosszul tesszük, hogy mindig, minden helyzetben a kezünkben akarjuk tartani a gyeplőt, és irányítani akarjuk a sorsunkat. Vannak dolgok, amiknek nem lehetünk urai, legalábbis görcsös akarással biztosan nem.