Élvezet és hesszelés Szenegálban – Intenzív beszámoló egy utazásfüggőtől

Egyet garantálhatok: bárki, aki elmegy egyszer ebbe az ízig-vérig szubszaharai afrikai országba, találkozni fog a „Teranga"-val. A „Teranga" ugyanis kikerülhetetlen. Szinte bármelyik, Szenegálról szóló leírásban jelen van, és akkor is folyamatosan szóba került, amikor Szilasi Ildikóval, az Utazz Afrikába Utazási Iroda alapítójával, Afrika-szakértővel beszélgettem, még jóval a kiutazásom előtt.

Nos, mit is jelent ez a mágikus szó? Leegyszerűsítve: vendégszeretet, méghozzá a Szenegálban legelterjedtebben beszélt közvetítőnyelven, woloful. Vendégszeretet... Igen, tudom, hogy ez így leírva és olvasva egy kicsit megfoghatatlan dolog. Úgyhogy megpróbálom máshogy érzékeltetni.

Spontán öleléseket, viccelődéseket, együtt nevetéseket jelent. Embereket, akik azért állítanak meg, mert meg akarnak róla bizonyosodni, hogy minden rendben van velem. Az őszinte, nyílt mosolyokat. Sőt azt is, hogy egy, két napig az óceánon alvás nélkül hánykolódó halásznak - miközben 20 kilónyi zsákmányt egyensúlyoz a fején - az a legfontosabb dolga, hogy udvariasan előreengedjen a kikötői tumultusban, nehogy rám csöpögjön a halas-sáros lé. Persze, egészen biztosan vannak másmilyen emberek ott is. Csak én nem találkoztam velük. Elnyomta őket a Teranga valósága.

Szenegálról és a látnivalóiról egyébként oldalakat lehetne írni, én viszont továbbra is inkább benyomásokkal folytatom. Ezeken keresztül úgyis átszüremlik a lényeg. Ami persze sokrétű, de mégis van egy nagyon fontos eleme. Ez pedig a speciális időtudat. A pontos idő megszállottai azt mondanák, hogy annak a hiánya. De én nem ilyen vagyok, és pontosan ezért tudtam Szenegált is rettenetesen élvezni. Ebben az országban semmi értelme a „tizenöt óra öt perceknek", a "pontban hat óra negyvenötöknek". Némileg megengedően fogalmazva, Szenegálban rugalmasan kezelik az időt. Ám van egy másik olvasata is, amit egy helyi férfi mondott nekem, miközben egy hatalmas dugó miatt hűsöltem egy fa alatt. Ez pedig így hangzott:

Egy következő nagyon erős benyomásom az ottaniak hihetetlen fizikuma volt. Persze, aki figyeli a világfutballt, annak már régen feltűnt a mindenkori szenegáli válogatott elképesztő, és afrikai mércével is szembetűnő atletikussága. A döbbenet pedig az, hogy ez nem csak az élsportolók privilégiuma. Egy 30 éves átlag szenegáli ugyanis úgy néz ki, mint aki születése után rögtön elment egy konditerembe. Aztán ott töltött 15 évet, hogy jó sok izmot pakoljon magára, a maradék másik 15 évben pedig nem volt más dolga, mint a szálkásítás. Nem tudom, mi a titok, ha van egyáltalán. Gyanítom, a génekben, a hagyományos rizses-csirkés-halas étrendben és abban rejlik, hogy egyébként tényleg sokat sportolnak. Teljesen megszokott a legnagyobb hőségben futó és a tengerparton fekvőtámaszokat nyomó emberek látványa. És még nem is beszéltem a szerer népcsoport hagyományain alapuló laambról, a szenegáli birkózásról. Ez az ország nemzeti sportja, és úton-útfélen művelik. További érdekessége, hogy a helyi hiedelmek szerint nemcsak a birkózók testi ereje és technikai felkészültsége, hanem a sportolókra aggatott védő amulettek ereje is befolyással van a mérkőzés kimenetelére.

A benyomásokon túl persze nagyon konkrét dolgokat is lehet csinálni, illetve meglátogatni Szenegálban. Dakar, a főváros például egy elég konkrét afrikai nagyváros a maga két és fél millió lakosával. De nem nyom agyon, egy elég kellemes hely. Zöldség-, gyümölcs-, hal- vagy éppen textilpiacai pedig igazán élményszámba mennek. Dakar egyik külvárosában található egész Afrika legnagyobb szobra is, a maga szerény 49 méteres magasságával.

A sziget mai karibi hangulata viszont mutat egy jó nagy fityiszt a múltnak. A napfényes nyugalmával, a homokfestőművészeivel és a hangszórókból ömlő reggae-vel.

Látnivalók terén folytathatnám a sort a világ nagyon kevés rózsaszín tavának egyikével, a Retbával - amely ottjártamkor éppen mélyvörös-sötétnarancs képét mutatta -, Mbour apokaliptikus halpiacával, Toubával, a murid vallás szent városával, vagy éppen a Djoudj madárrezervátummal, amely a föld egyik legfontosabb madármegfigyelő helyszíne, és az első olyan vizes élőhely, ahol megpihenhetnek az Európából érkező, száraz Szaharán átkelő vonuló madarak.

Ám az ország északi részén fekvő Saint-Louis, a régi gyarmati főváros volt a legnagyobb kedvencem. Mintha Rejtő Jenő regényeinek élő díszletébe csöppentem volna. Misztikus volt és gyönyörű. Portugál és francia gyarmati épületeivel, kopott patinájával a földhöz vágott. Akiben van egy adag kalandorromantika, annak Saint-Louis egy kötelező zarándokhely.

Szenegál nagy erőssége az országban élő etnikumok által közvetített kulturális gazdagság is. Voltam fula, szerer és az elsivatagosodás, valamint a vízhiány miatt Mauritániából átmenekült népcsoportok falvaiban is. Hallgattam őket, beszélgettem velük. Élveztem, hogy testközelből láthattam ezeket az embereket, aztán később megkaptam mindezt vegyítve is egy állatvásáron. Fulák, wolofok, szererek, dzsolák, mandinkák, tukolorok, bambarák, tuaregek és más eddig csak könyvekből ismert népek szenvedélyes alkudozását figyelhettem órákon keresztül. Megtudtam azt is, hogy a ló és a zebu a legnagyobb kincs, kecskét viszont már kaphatunk átszámítva 15 000 forintért.

Ott van benne minden, ami az igazi Afrika. Az egykori francia gyarmat nem a méregdrága szafarik és az izolált szuperhotelek Afrikája, ahol a helyiekkel csak mint pincérekkel és hotelrecepciósokkal találkozhatunk. Szenegál egy igazi tapasztalás. Nem lehet ezt az országot megúszni, és persze nem is kell. Ha egy kicsit hagyjuk magunkat, garantáltan el fog kapni, és elárulhatom, hogy az nagyon jó lesz.