Kihagyhatatlan erdélyi úti célok, amelyek nem csak nyáron szemkápráztatóak

Népszerűnek számítanak az erdélyi túrák, ám a szervezett utak sokszor abba a hibába esnek, hogy túl sok állomást akarnak belesűríteni néhány napba. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt a kényelmes tempó és a sok látnivaló között. Ám nekünk szerencsénk volt. Hatalmas sétákkal, finom falatokkal és gyönyörű természeti kincsekkel körülölelve töltöttük az ötnapos túrát, ahol még a falusi vendéglátásba is belekóstolhattunk.

Ha arra vágyunk, hogy a csend hangjait is meghalljuk, igyekezzünk elkerülni a főszezont. Előző alkalommal nyáron jártam Romániában, ám a mostani alkalom után már biztos, hogy legközelebb is az őszi időszakot választom. Ha úgy képzeljük el, hogy a Gyilkos-tó partján egy padon üldögélve ámulunk a sima víztükör szépségén, melyből csak az egykor ott magasodó fenyőfák csonkjai látszanak ki, és semmi más hangot nem hallunk, csak a néha-néha elrepülő madarak zaját, akkor csalódnunk kell. Ám ha ősszel utazunk, valóra válhat, legalábbis nekünk összejött. Amikor már a leheletünk is látszik a levegőben, még inkább magunkba ihatjuk a látványt. Ilyenkor már kevés a turista.

A Gyilkos-tótól már csak alig kell egy kicsit utazni és máris a Békás-szorosnál találjuk magunkat. Hargita megye északkeleti részén, a Békás-patak völgyében sétálva olyan kicsinek érezhetjük magunkat a hatalmas sziklatömbök között, amennyire csak lehet. Ősszel itt is alig találkoztunk turistákkal, ám az autókkal ilyenkor is vigyázni kell. Sokak számára meglepő lehet, de az autóúton kell sétálni. Senki ne bámulja az okostelefonja kijelzőjét, igya a látványt és vigyázzon a testi épségére!

A válasz: igen. A Gyilkos-tó partján egy vendéglőt is találunk, ahol igazán remek „fatányéros" ételeket kóstolhatunk. De ne lepődjünk meg, ahol ember van, ott van giccs is. Ha valaki arra számít, hogy itt nem találunk plüssállatokat, füstölőket vagy épp matrjoskababa-árusokat, akkor csalódnunk kell. Ám ahogy egyik utastársunk mondta: aki szülő, tudja, hogy a gyerek akkor a legboldogabb, ha megkapja a 300 forintos világító izét, amivel egész úton játszhat. Így szemet hunyhatunk efelett is, és kereshetjük, ami igazánk nekünk való.

A helyi ízek kedvelőinek például igazi kánaán lehet. Mi különböző termelői mézekkel, rókagomba-savanyúsággal, zakuszkával és házi szederlekvárral tértünk haza, melyek azóta is visszacsempészik a mindennapokba a kirándulás ízeit. Ha valaki házi pálinkára vadászik, el kell szomorítanom, ezeket tilos árulni.

Románián belül nagyok a távolságok, így ha el akarjuk kerülni, hogy az egész út buszozással vagy autózással teljen, érdemes több helyen megszállni. Első esténket a Hunyad megyében, Déva és Vajdahunyad között félúton fekvő Csernakeresztúron töltöttük. A falusi vendéglátás fogalma előttem is ismeretlenül csengett, többen tartottak attól, hogy majd egy családnál, a kisszobában kell magukat meghúzni, ám számukra is kiderült, ettől nem kell tartani. Valóban családok szállásolják el a vendégeket, ám a szobák és fürdőszobák vagy a házak egy külön szintjén vagy egy külön házrészben, vagy épp egy külön épületben vannak kialakítva. A mi esetünkben – a László családnál – külön házrész és épület is volt külön fürdőszobákkal. Együtt vacsoráztunk a többi szobában elszállásolt utasokkal, pálinkával kínáltak bennünket, ami igencsak jólesett a hűvös estén. És bár nem tartom magam egy „utazáson barátkozós” típusnak, még nekem is tetszett ez a családias hangulat.

Csernakeresztúrtól pedig alig kell utazni, hogy Déva váránál találjuk magunkat. Annyiban nem volt szerencsénk, hogy a felvonó, a telecabina nem működött. Ám úgy döntöttünk, gyalog is nekivágunk a távnak. Mire a felértünk az erdei ösvényen keresztül, az eső eleredt, a szerkesztőségi székhez szokott vádlim szaggatott, de minden egyes perc megérte. Például az a pillanat, amikor egy kecskenyájjal találtuk magunkat szembe az erdőben, a pásztor pedig békésen szundikált az avarban. Igen, itt minden nyájat pásztor őriz. A várból nyíló látvány egyszerűen kihagyhatatlan.

A vajdahunyadi várról nehéz szuperlatívuszok nélkül beszélni. A gyönyörűen megőrzött és helyreállított várban nemcsak a hölgyek érezhetik magukat egy Mátyás korabeli nemes hölgynek, de a férfiak is átélhetik a történelmet, hiszen a kor rendkívül fejlett harcászati technológiáiba is bepillantást nyerhetünk. Minden várúr hozzáépített valamennyit, így különböző stílusok keverednek tökéletes harmóniában. A kilátástól azonban ne várjunk sokat. Mondjuk úgy, hogy a Hunyadiaknak még nem kell megbirkózni a szocializmus után ottmaradt, bezárt gyártelepek romjaival. Bár, ha belegondolunk, a közeledő ellenség látványa sem lehetett szívderítőbb.

Ha Romániában, Erdélyben akarunk pihenni néhány napot, ne számítsunk arra, hogy könnyű, zöldséges ételek közül válogathatunk. És bár a vendéglátó családnál és a bögözi panzióban is elkényeztettek minket, mire hazajöttünk, már áhítoztam arra, hogy zöldségnapokat tartsak.

Mindig azt mondom, hogy egy szervezett utazásnál fél siker egy jó idegenvezető. Aki kiválasztja a számos történelmi tény közül a legérdekesebbeket, aki nemcsak a nevezetességeket ismeri, hanem a kávézókat, éttermeket is, és aki képes arra, hogy még inkább felpiszkálja az érdeklődést. Mindezek tekintetében új személyes kedvencem lett a velünk tartó István.

Nagyszebenben és Segesváron rengeteg szabadidőnk volt, így kettesben tudtuk felfedezni a történelmi városrészeket és a kis éttermeket is. Segesváron ebben az évszakban nincs túl sok turista, így a hangulatos kis utcákon szinte magunkban sétálgattunk, majd megebédeltünk Vlad Dracul szülőházában. Érdemes kicsit variálni az ételekkel és a köretekkel. A kevert húsból készült micset például burgonyával kínálták, mi azonban a ragadósan puhára főzött puliszkát kértük mellé. Nem bántuk meg. Szerencsére az étterem dizájnját nem túlozták el, így nem kellett attól tartani, hogy egy kínzókamrában falatozunk. Az óratorony körüli kis utcák számos üde színfoltot mutatnak, például a főtéren egy csodás kis régiségboltot az egyik pincehelyiségben.

Nagyszeben óvárosának főterén pedig kis kirakodóvásárba botlottunk, ahol helyi finomságokat kínáltak. Így még ebéd előtt ehettünk egy eszméletlenül finom túrós lepényt, halvát és házi csokoládét. Vállalkozó szelleműeknek külön ajánlom a piacot és vásárcsarnokot, ami nem a turistáknak, hanem a helyieknek szól. A sajtok végtelen sora, az áfonya számos fajtája és megannyi jó falat vár ránk.

Szokatlan lehet a szemnek, hogy Romániában az elektromos- és csővezetékeket nem szeretik igazán elrejteni. Idegenvezetőnk felhívta rá a figyelmet, hogy egy-egy közlekedési csomópontban akár 30 méter vezetéket is feltekerhetnek egy már amúgy is zsúfolásig megtelt oszlopra. És tényleg. Megdöbbentően sok elektromos vezeték kígyózik az utcákon, de ami még furcsább, az a házak előtt futó sárga gázcső. Az ajtóknál és a kapuknál a föld alá viszik vagy épp a kapu fölött vezetik el. Ez is megadja a hely hangulatát.

Amikor 10 évvel ezelőtt Erdélyben jártam, még több olyan helyet láttam, amit (többségében műanyag) hulladék borított. Ma már a kisebb falvakban is hatalmas feliratok hirdetik a szelektív hulladékgyűjtést, és bár még mindig látni a természet lány ölén is eldobált nejlonzacskót és cigarettacsikkeket, mégis jelentősen javul a helyzet.

Számos kihagyhatatlan látványosság vár még ránk Erdélyben, mint például a maréfalvi székelykapuk, vagy éppen olyan a meghitt pillanatok, mint a csíksomlyói Hármasoltár melletti erdőben való tobozgyűjtés vagy a korondi kerámiavadászat. Érdemes még megnézni Nagyvárad gyönyörűen felújított szecessziós stílusú belvárosát is. Egy biztos: feledhetetlen élményben lehet részünk.