Kötelező önkéntes munka, avagy a teherként megélt érettségiig vezető út

Maga az ötlet, miszerint minden érettségiző diák részt vegyen valamilyen – aránylag – szabadon választható, önkéntes munkában, követendő felvetésnek tűnik.

Minden közösség és így maga a társadalom is csak akkor lehet működőképes, ha tagjai kellő érzékenységgel és odafigyeléssel fordulnak egymás felé. A mindennapi taposómalom szürkeségében, amikor az egók és az akaratok szünet nélkül egymásnak feszülnek, kortól függetlenül nem árt kimozdítani az embereket a megszokott rutinból, és a pitiáner problémák helyett a valóban egzisztenciális bizonytalanságok, sőt olykor tragikus emberi sorsok felé irányítanunk a figyelmüket - akár kamaszkorban is. Talán magunktól eszünkbe sem jutna, hogy léteznek nálunk nehezebb körülmények között élők, kétségbeesettebbek, kiszolgáltatottabbak. Amikor az ember bepillantást nyer egy, a sajátjától eltérő közösség működésébe, akaratlanul is összehasonlítja az ott tapasztaltakat a saját életének alakulásával. A közösségi szolgálat jó lehetőség minderre.

Egyrészt a diákok olyan hivatásokba nyerhetnek bepillantást, amelyekkel egyébként nem találkoznának. Ezáltal reálisabb képet kaphatnak egy-egy szakma működéséről. Másrészt felelősséget is tanulhatnak, hiszen a fogadóintézményekkel jó esetben ők maguk, és nem a szüleik egyeztetnek a szolgálattal kapcsolatos részletekről. Eközben pedig javulhatnak kommunikációs készségeik is. A tanulók egyúttal arra is lehetőséget kapnak, hogy „kicsiben", mindenféle hátrányos következmények nélkül belekóstoljanak a munka világába, megtanulják, mit jelent a megbízhatóság és a felelősségtudat, milyen az, amikor maguknak kell megszervezni, beosztani a munkáikat, feladataikat. Biztonságos terepen gyűjthetnek tapasztalatot arról, milyen is a való élet.

Mivel kötelező feladatról van szó, a kamaszok egy része csak a száját húzza, ha az ötven órára terelődik a szó. Sokan nem értik, miért is van szükség az ingyen munkavégzésre ahhoz, hogy érettségit kapjanak. Másokat a feladat kötelező jellege taszít, és legszívesebben hárítanának bárminemű ezzel kapcsolatos felelősséget magukról. Néhányan leterheltségről és időhiányról panaszkodnak.

Mi állhat ennek a hárításnak a hátterében?

Talán az, hogy a pedagógusok nem készítik fel a diákokat kellően a közösségi munkára. Nem magyarázzák el nekik, hogy miért van erre szükség, miért lesz ez jó nekik – azon túl, hogy mehetnek érettségire –, és többnyire a tapasztalatok megbeszélése is elmarad. A jelenlegi óraszámok mellett nem csoda, hogy sok tanárnak már sem ideje, sem energiája nem marad arra, hogy az osztályukban mindenkivel egyenként megbeszéljék, hogyan hatott rájuk a vállalt munka.

A lelkesnek nem nevezhető diákok így aztán igyekeznek megkeresni a lehetséges kiskapukat. Ez többnyire sikerül is nekik, mert előfordul, hogy a kötelező ötven órát csak „lepapírozzák". Hogy ezért a szülő, a diák vagy a fogadó intézmény a felelős, nem tudom. Véleményem szerint viszont nagy hibát követ el az a szülő, aki eltussolja a csemetéje helyett azt, amihez a kamasznak semmi kedve. Ezzel a hozzáállással a gyerek csak azt tanulja meg, hogy könnyen kibújhat a felelősség alól, hiszen a szülő bármikor hadra fogható, hogy arrébb rugdossa gyermeke elől az akadályokat. Így viszont a szülő megfosztja gyermekét annak lehetőségétől, hogy fejlődjön, gyarapodjon annak önbecsülése, önbizalma és önállósága.

Feltételezhetőleg a kiábrándító gyakorlatnak hatékonyabb kommunikációval elejét lehetne venni. Több IKSz-koordinátor alkalmazásával, nagyobb órakedvezménnyel is pontosabban lehetne követni, ki hol tart a közösségi szolgálat teljesítésében. Így több idő maradna a tapasztalatok, élmények feldolgozására. Esetleg érdemes lenne azt is fontolóra venni, hogy ne legyen kötelező, ehelyett inkább a felvételinél járjon érte pluszpont.