Középkori állatperek: a macskákat és a malacokat akasztófára lógatták fel

A középkorban gyakran tartottak állatpereket. Az újkor beköszöntével pedig egyre több ilyen eljárás volt, amelynek során az állatokat bíróság elé állították. A legtöbb ilyen perről azonban nem maradtak írásos feljegyzéseink.

Ilyen volt az 1494-ben történt eset is, amikor is egy Jehan Lenfant nevezetű clermonti marhapásztor húsvét napján a marhákra vigyázott, a felesége pedig a szomszéd faluban volt. Újszülött gyermeküket azonban magára hagyták a bölcsőjében, így történhetett meg az, hogy az udvarban tartózkodó disznó bement a házba, megette a kisfiú arcát és a nyakát, aki a harapások következtében belehalt a sérüléseibe. Ezután az esetet bíróság elé vitték, és kimondták az ítéletet is: akasztás általi halálra ítélték az apátsági börtönben raboskodó állatot.

Ezzel a témával foglalkozott még Edward P. Evans történész is 1906-ban, aki szerint az állatok ellen szóló büntetőeljárások a "vádlott" egyházi kiátkozásával, vagy kivégzésével értek véget. Nemcsak Evans, de más történészek is vizsgálódtak és véleményt alkottak a témában. Sokak szerint e jelenség mögött az állhatott, hogy az igazságszolgáltatási intézményrendszer Nyugat-Európában a 12-13. században igencsak kiterjedt, egyre több lett a jogász, és nekik munkát kellett adni. Az ügyvédek pedig megragadták az alkalmat, hogy egy ilyen állatperben győzelem esetén felhívják magukra a figyelmet.

Ha egy állatot a bíróság elé vittek, az még nem jelentette azt, hogy a legszörnyűbb ítélet várt rá, hiszen egy halálra ítélt sertés és szamár esetén az ítéletet sokszor testi fenyítésre változtatták.

Az egyházi bíróságok nemcsak egy-egy állatot ítéltek halálra, de előfordult, hogy állatok egész csoportjait elítélték a tulajdon megrongálása miatt. Így történhetett meg az is, hogy azokat az egereket, amelyek megrágcsáltak a gabonát, valamint a szőlőskertben pusztító rovarokat is a bíróság elé állítottak. Sokszor előfordult, hogy az ítélet nem kivégzést takart magában, hanem száműzetést az adott településről. Ugyanakkor azt is lehetővé tették, hogy az állatok számára biztosítsák a szabad és biztonságos elvonulást, példával szemléltetve, hogy az egereket ne érje a macskák vagy a kutyák részéről semmiféle inzultus.

1730-ban lejátszódott a történelem egyik legkülönösebb állatpere, egy párizsi nyomda udvarán. Az egyik ott dolgozó férfi, Nicolas Contat folyton panaszkodott az irodában uralkodó szörnyű körülményekre. Arra utalt, hogy a sok munka és az ellátás hiánya miatt még a kóbor macskák is megnehezítik az ő és társai életét. Az állandó éjszakai nyávogás miatt nem tudnak aludni, miközben pedig a mester feleségének házi kedvenc cicusa sokkal jobb ellátásban részesül náluk.

Az inasok bosszút forraltak a mester és annak felesége ellen. Egyik éjszaka a házukhoz lopakodtak és macskanyávogást utánozva felriasztották őket az álmukból. Ez mindaddig folytatódott, míg a mester ki nem adta a parancsot: szabaduljanak meg a macskáktól. A fiúk ezután mindenféle eszközt bevetettek, hogy megszabaduljanak a nyávogó macskáktól. Az első macska, akivel elbántak, a mester feleségének cicája volt, akinek a gerincét egy vasrúddal roppantották össze. A testet egy csatornába tették, miközben a többi macskát is üldözőbe vették és azokkal is végeztek.

Az udvaron több zsáknyi halálra vert macska hevert, akiket az egész műhely körbevett, és áltárgyalást tartottak. A macskákat bűnösnek találták, feladták nekik az utolsó kenetet, majd egy akasztófára lógatták fel az állatokat. Mikor végre a mester és a felesége is a helyszínre értek, a férfi mérges volt a munkabeszüntetés miatt, ám a felesége megvédte a fiúkat, hiszen szerinte komoly munkát kellett elvégezniük. Az inasok örömmel vették tudomásul, hogy átverték az kenyéradóikat.

Ahogy a fenti esetekből is kiderül, a középkorban az állatokat könnyedén bíróság elé állíthatták, szemben az emberekkel, akiknek olykor komoly nehézséget okozott a törvénysértő emberek elfogása.

Ez is érdekelhet: Gyermekmunka a múltban - ötéves gyerekek csúsztak-másztak négykézláb a bányákban