Hadas Kriszta: "Nem rólam szól az, amit csinálok, hanem azokról, akiket kérdezek”

Mit szeretnél igazán megmutatni? Vagy másként láttatni?

Úgy érzem, hogy Magyarországon az anyasággal és a szüléssel kapcsolatban is él egy megfelelési kényszer. Sok olyan nővel találkozom, akik próbálnak az elvárásoknak megfelelni. Magyarázkodni kényszerülnek, ha idősebben szülnek, ha nem egy apának szülnek, ha négyet szülnek, vagy épp egyet sem... Ebbe a sorozatba hús-vér nők, családok jelentkeznek, akik talán miattam is érzik, hogy valami igazi dolog készül. Ami arról szól, hogy ilyenek vagyunk, így tudjuk csinálni, jól-rosszul, boldogan vagy éppen hisztisen. Szerintem segíthetünk abban, hogy lejjebb vegyünk a sablonokból. A valóság sokfélén lehet szép, csak amikor kényszeresen azt érzik az anyukák, hogy nekik minden áron boldognak, cukinak és bazsalygósnak kell lenni, akkor válik hamissá a kép. Ez családi mozi lesz, amiben a meglévő gyerekek, apukák, nagymamák, dédszülők is benne lesznek. Nem idealizált, hanem valódi családokkal mutatjuk meg, milyen ez az időszak. Azt remélem, hogy aki megnézi, azt mondja, nem kell olyannak lennem, amit elvárnak, hanem lehetek én, a magam valójában!

Nyilván sokfélék lesznek a szereplők, akik különbözőképpen élik át ezt az időszakot.

Így van. Jelentkezett 22 éves és 46 éves anyuka is, és ez így jó, így szép. Tudod, van az a Bródy-szám: "Mindannyian mások vagyunk, még jó, hogy van néhány közös dalunk" - ez lehetne a műsor mottója. Lehet ez a műsor a közös dal. Ehhez várok még csatlakozókat.

A szándékodat értem, de elgondolkoztam azon, hogy bár külföldön divatos ez a műfaj, azért Magyarországon mintha szemérmesebbek lennének az emberek. Vajon merik-e, akarják-e megmutatni magukat? A televíziókban most futó reality sorozatok nem biztos, hogy kedvet csinálnak a részvételhez. Megmutatni az intim szférát.

Nyilván ez az én riporteri feladatom. Nem az a célom, hogy a szülést premier plánban felvegyük. Ilyen nem lesz. Lehet az örömet, a fájdalmat, a kínlódást, az eufóriát, az összetartozást anélkül is megmutatni, hogy valakinek vég nélkül turkálnánk a magánéletében. Természetesen egyéni, hogy ki, meddig és mennyit enged. De tényleg azt szeretném, hogy meséljünk a nőknek, meséljünk magunknak egymásról, hogy milyenek vagyunk, miként csináljuk ezt végig, hogy érezzük magunkat benne. Nyilván nem fogunk vérben tocsogni és magzatvízben fürdeni. Nem egy sötét reality lesz, sőt! Igazi családok hétköznapjait, örömeit, problémáit, összefogását szeretném megmutatni.

Biztosan megjelenik majd az a sokféle öröm, bizonytalanság, félelem, ami ott munkál, főleg az első szülés előtt, aztán az a könnyes tépelődés, ami sokaknál bekövetkezik a szülés után. Amikor egy nőnek elvileg a legboldogabbnak kellene lennie és baromira nem az.

Igen. Nyilván lesz olyan pillanat is, amikor le kell kapcsolni a kamerát. Nem az a lényeg, hogy kiszolgáltatottá tegyünk embereket, hanem egyszerűen a maga valóságában természetességgel ábrázoljunk valamit, amit ha mások megnéznek, akkor felszabadítja őket, örömet okoz nekik, esetleg némi modellt is nyújt.

Tehát különböző szülési módszereket is bemutatsz?

Egyelőre nem tudom. Még várom a jelentkezőket. Nincs olyan megkötöttség, hogy legyen ilyen és olyan szülés. Semmi sem kötelező. Magukat is videózhatják, saját várandós naplót is készíthetnek. Küldött egy anyuka egy felvételt, amit a férje vett fel telefonnal. Még nem tudták, hogy jelentkezni fognak, csak rögzítették azt a jelenetet, amikor elmondták a nagyszülőknek, hogy ikreket várnak. Adtak nekik egy kis könyvet és két pár babacipőt. Az egyik nagymama öt percig visított és ugrált örömében! Annyira természetes és szép volt, hogy megkönnyeztem. Nem kell lágy zenével, belassítva, pocakot fogva, a távolba meredve romantikusan nézni, hogy az emberben felszabaduljanak az érzelmek. Tök jó, ha örülünk egymásnak, a másik örömének, megértjük a másik szorongását, esendőségét. Nem hősanyák lesznek, mint ahogy én sem voltam soha hős anya...

Megtörténhet, hogy közben a saját élményeid is előjönnek majd!

Igen. Lehet, hogy újraélem. Nálunk most gyakori téma a férjemmel, hogy jöjjön a harmadik gyerek. Havonta egyszer előkerül, kicsit rágódom rajta, aztán elhessegetem.

Mert?

Szerintem mindenkinek annyi gyereket kell vállalnia, amennyinek úgy érzi, hogy testileg-lelkileg képes átadni magát. 43 éves vagyok, és nem a sztereotípiák miatt, de belegondoltam, hogy hatvanvalahány évesen még mindig egy 20 éves gyerekem lenne, akit el kell tartani... Tehát a vívódásomban benne van az előrelátás is. De fizikailag és lelkileg sem érzem most úgy, hogy harmadszorra is nekiveselkedjek a dolognak. Ettől nem gondolom, hogy rossz vagy jó lennék. Egyszerűen csak ez vagyok én, és most itt tartok.

22 évesen szültél először, aztán 39 voltál Zsiga érkezésénél. Előtte átéltél egy tragédiát, hiszen elment a babátok. Nyilván egészen másként élted át a szüléseket, és nem csak a kor okán.

Csak különbséget tudok mondani. 22 évesen az imponált, hogy átadják a helyet a metrón. Körülbelül itt tartottam agyilag. Mint amikor a gyereknek gyereke születik. Még szerencse, hogy az első férjem tudott gyereket fürdetni, mert vannak testvérei meg unokatestvérei, és sokkal járatosabb volt ezekben a dologban. Ugye nem kell magyarázni, hogy a második, 39 évesen menyire más volt, mennyire vártuk, és mennyire megszenvedtünk érte? Hányféle belső akadályt kellett ahhoz átugrani, hogy legyen egy Zsigánk...

A hosszú évek alatt viszont a munkádban van állandóság. Nevezetesen, hogy időről időre szeretsz közel menni a valósághoz, annak nem épp a napos oldalához. Készítettél már kórházsorozatot, a magyar egészségügy látleletét, és most is hasonlóra készülsz. Nincs rózsaszín köd, csak a realitás.

Ez a neveltetésemből fakad. Fikciót olvasni szeretek és nézni. Csinálni nem. Nem értek hozzá. Most hétvégén is elmentünk egy tanyán élő családhoz, mert a nagylányomnak, Sárinak, aki a Színház- és Filmművészeti Egyetemre jár, vizsgafilmet kellett forgatnia. Mivel nem vezet, a férjem volt a sofőr, és Zsigával mi is elkísértük őket. Míg Sári forgatott, én elkezdtem beszélgetni az anyukával. Rögtön az érdekelt, hogy él két fiú egy tanyán, ahol birkák vannak, tyúkok, pulykák és hogy az osztálytársaik - akik feltehetően X-boxon nevelkednek - mit szólnak hozzájuk? Irigylik őket, hogy van egy saját játszóterük, állatkertjük, vagy különc parasztfiúknak tartják őket? Persze megkaptam a választ, hogy a második. De közben az is kiderült, hogy a nagyobbik klarinétozni tanul és a konzervatóriumba készül. Iszonyatosan érdekelnek az emberek. Nem is tudom, hogyan fogalmazzak, hogy ne legyen gejl vagy gázos. Mindig is ilyesmik érdekeltek. A hétköznapi történetek.

De közben egy zenei dokumentumsorozatot is forgattál. Most vágod.

14 nap alatt 63 interjút készítettem. Szerintem bekerülhetnék a Guinness-rekordok közé. Ráadásul ezekre nagyon fel kellett készülni. Magyarországot fogom megmutatni a dalainkon keresztül. A szerelmes dalainkon, a közéleti, bulizós, a gyerekdalokon, a mulatós zenéken keresztül. Nem időrendben megyünk, hanem tematikusan. Iszonyatos jó érzés volt, hogy ott ült velem szemben Szörényi, Bródy, aztán Presser, Koncz Zsuzsa... Fluor Tomitól kezdve Ganxsta Zolee-n át, a 3+2-től Kovács Katiig, a 30Y-tól Lovasi Andrásig, Kiss Tibiig mindenkivel beszélgethettem. Elképesztő élmény.

Hogy működik az agyad? Meddig engedi magát lerabolni? Tudod, mindig fölmerül az is, hogyan teremthető meg az egyensúly a magánélet és a munka között...

Nálam nincs harmonikus egyensúly. Munkák vannak, amikbe mindig beleszeretek, és képtelen vagyok elmismásolni. Nem tudok nem utánanézni valaminek, még akkor sem, ha csak hajnal 3-kor van rá időm. Nyilván nem lesz tökéletes, hisz semmi sem tökéletes. Magyarországon, ami nem show, annak végén nem fut két percen át a stáblista. Én vagyok a szerkesztő, a segédszerkesztő, a szervező, a riporter - minden. Egyedül Máté Krisztára számíthatok. Ő a producere a műsornak.

Nincs egyensúly, de harmónia mégis van. Legalábbis azt látom rajtad.

Igen, mert a férjemre maximálisan számíthatok. Tudod, manapság nem úgy van, hogy szépen kiszámolod, mikor, mennyi melód van, és akkor ezt beosztod. Legalábbis én nem azok közé tartozom, akinek havonta cseng a fizetése függetlenül attól, hogy csinál valamit vagy nem. És a férjem pontosan tudja, hogy most össze kell szorítani a fogát, kora reggel ő lohol az oviba Zsigával, míg közben a kutyát is megsétáltatja. Most csatarendbe kell állni, békén hagyni engem, mert gyerekfektetés után hajnali 4-ig dolgozom, és reggel úgy kelek, mint egy zombi. Tudjuk, hogy ezeket az időszakokat ki kell bekkelni. Aztán majd én jövök megint, és újra lesz háromfogásos ebéd is.

Van bűntudatod, amikor ennyit dolgozol?

Nincs. Régen, amikor egyedül neveltem Sárit, akkor volt. Azok a telefonbeszélgetések: "Mama, mikor jössz már haza?” - "Mindjárt kislányom.” - "De már délután ötkor is ezt mondtad.” - ezek nagyon-nagyon rossz emlékek. De ma már nincsenek ilyen párbeszédek, mert nem vagyok egyedül. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek ajtócsapkodós konfliktusok, és nem értelmezzük újra meg újra a férfi-női szerepeket, feladatokat, elvárásokat. Az a helyzet, hogy bár tele vagyok kétellyel, mégis, képtelen vagyok azért szabadkozni, mert nem akarom feladni a szakmai ambícióimat.

Szerinted az éhség sose csitul? Mindig hajt valami újabb és újabb téma után?

Az én kérdéseim nem fogynak el soha, mert hihetetlenül érdekelnek az emberek. És rutinná sem válik. Nagyon izgulós vagyok, és ezért vagyok nagyon felkészülős is. Pont most mondtam Pressernek, hogy 43 éves vagyok, 21 éve csinálom, de mindjárt összecsinálom magam, annyira izgulok. Pedig száz éve ismerjük egymást. A férjem szokta mondani, milyen jó nekem, hogy ennyire szenvedélyesen szeretem a munkát, és nem nagyon tudom elengedni. Ez utóbbi viszont baj. Tegnap azért hívtalak fel, hogy találkozzunk egy órával korábban, mert kiszámoltam, hogy akkor egy órával több időm lesz a forgatott anyagot nézni és jegyzetelni. Közben pedig az anyukákkal is beszélgetek. Tényleg imádom a munkám. Nincs B-tervem, sajnos, nem tudom, akkor mi lesz majd, amikor járókerettel vezetnek ki...

Nem látlak otthon gyöngyöt fűzni...

Biztos lesz olyan is. Na, mondjuk nem a gyöngyfűzés! De eljön majd az idő, amikor kizárólag a gyerekeim életét menedzselem, vagy könnyítem meg azzal, hogy az unokákra vigyázok. Pont úgy, ahogy most az anyukám teszi, aki nagyon komoly munkát végzett évtizedekig. És sosem éreztem, hogy nem kapok elég figyelmet, sőt! De ez a nagymamaság még távol van, legalábbis nagyon remélem! Attól kezdve, hogy otthon rendbe került az életem, minden egyszerűbb, hisz van hová kapaszkodni.

Eszedbe jut még néha, hogy volt ennél sokkal nehezebb is?

Persze. Minden nap eszembe jut. Főleg, amikor nőkkel beszélgetek. Elég sokan írnak is nekem. Figyelj, nagyon nehéz, nemcsak médiában dolgozó nőként, de talán úgy még inkább, hogy az ember merjen igazinak lenni. Te ezt pontosan tudod. Úgy értem, hogy ki merjem mondani: ez vagyok én, a csálé fogú, göndör nő, akinek nem lapos a hasa, aki rengeteg hibát követett és követ el, akinek voltak vargabetűi az életében, és akinek még nincs megcsináltatva semmije. Amikor reggelente belenézek a tükörbe, elgondolkodom, lehet, hogy ezen meg azon kéne igazítani, aztán mindig elvetem, mert sajnálom rá a pénzt. Tök nehéz manapság igazinak lenni, vállalni a nem csodanőségedet akkor, amikor szupernőkkel vagyunk körbevéve, akik szépek, okosak, nem hibáznak, vagy legalábbis nem tudjuk róluk, hogy miben vétenek. Szépen vannak kifestve, jól áll a hajuk, piros a körmük és még a magas sarkú cipőben is tudnak járni. Néha esetlen, hogy nem ilyen vagyok, de közben meg tudom, hogy rettenetesen állna az a szerep.

Úgyhogy inkább igazi vagy. És miközben azt mondod, hogy nem tudod a megoldásokat, mégis azt érzem, példát mutatsz ebben.

Szerencsére nem vagyok celeb, mert így elhasznált tornacipőben is csattoghatok a piacon. Senki nem mondja, hogy: "Nézd már, a Hadas milyen ronda, ez nem is így néz ki a képernyőn!” Hát, de! Pont így nézek ki a képernyőn is. Mert taxik és stábautók anyósülésein szoktam magam sminkelni, ha éppen kell.

Hogy nem gyűrt le a kényszeres megfelelés?

A szakmai megfelelés havonta legyűr, szorongó ember vagyok. De másban én nem is tudtam volna megfelelni!. Az egész életem egy kudarcélmény lett volna. Legyen nagyobb vagy kisebb a mellem, legyek bájosabb, kevésbé smirglis, mosolyogjak kedvesebben, vagy jobb, ha nem is mosolygok, mert kilóg a fogam... - egy folyamatos hajsza lett volna az életem! Tényleg nem lettem celeb. Mert nem olyan vagyok. És ez tök jó. Engem a pénztárosok szoktak megismerni, akik azt mondják, láttuk a műsorát, jó volt, köszönjük. Nevettünk, sírtunk... Nem az az érdekes bennem, hogy ki a férjem, milyen diétával fogyok (mert nem fogyok), hogy nézek ki és mutatok-e példát. Tök jó lenne, de nem tudok és nem is akarok. Nem rólam szól az, amit csinálok, hanem azokról, akiket kérdezek. Most például a gyereket váró családokról. És nagyon szeretném, ha jól sikerülne. Ebben számítok társakra. "Igazi” családokra. És remélem, hogy jelentkeznek még, hogy együtt láttassuk a sokféleség valódiságát. Mert az a szép.