Gryllus Dorka és Simon Kornél: „Nem házaltunk azzal, hogy egy pár lettünk”

Dorka: A filmnél mindig ez van, hogy mire jön a bemutató, már egy teljesen másik projektben vagy, máshol jársz. Ráadásul egy kisgyerekkel nagyon érzed, látod az idő múlását, ahogy napról napra fejlődik, változik… Ezért is jó megnézni a filmet, és közben felsóhajtani – „Jé, emlékszel? Ott is voltunk!” Szinte újraéljük az élményeket!

Kornél: Eredetileg három évvel ezelőtt forgattuk volna, de az akkori filmfinanszírozás megváltozott és sokáig nem történt semmi. Aztán két éve szinte a semmiből bukkant elő Áron, aki közben teljesen átírta a forgatókönyvet. Az alapszituáció és a karakterek maradtak, de egészen máshova fut ki a történet.

Dorka: Akkor már megismerkedtünk a Varsói melódia című színdarabban.

Kornél: Sőt, már jártunk!

Dorka: Együtt voltunk, de még nem tudta senki.

Kornél: Csak mi ketten… A film kapcsán volt egy casting. Hamar világossá vált, hogy a Dorka lesz az egyik főszereplő, de hogy én megkapom-e a szerepet, még bizonytalan volt. Dorka beszélgetett a rendezővel, aki azt mondta neki, hogy „az a Simon Kornél nevű fiú látszik a legalkalmasabbnak, de még meg kell néznünk, hogy működik-e köztetek a kémia…” És persze mi ezen jót nevettünk, hiszen ez már nem volt kérdés! A kémia működött!

Dorka: Aztán ugye csúszott a forgatás, de Áron azt mondta, hogy végül is jót tett a Víkendnek, hogy nem a lángoló szerelem első izzásában forgattuk, hanem eltelt pár év. Ugyanis a filmben egy olyan házaspárt alakítunk, akik régóta ismerik egymást, együtt dolgoznak, és a kapcsolatuk már cseppet sem nevezhető ideálisnak.

Kornél: Mondjuk azt, hogy a kapcsolatukban vannak nehézségek… De ne áruljunk el többet!

Kornél: Talán úgy, hogy a jó kapcsolat is rossz kapcsolat lesz egy időre. Igaz, drágám?

Dorka: Azért ez túlzás, de voltak nagyon kemény jeleneteink a filmben. Nekem az volt a feladatom, hogy előhozzam magamból a szörnyeteget, Kornélnak pedig az, hogy őt én nagyon irritáljam.

Kornél: És jó esetben ezen felül tudtunk emelkedni. De volt, hogy civilben is megmaradt köztünk valami furcsa feszültség.

Dorka: Megterhelő időszak volt. Áron kedvesen meg is köszönte a forgatás végén, hogy mi minden energiánkat bevetettük, hogy működjön a dolog. Bízom benne, hogy átjön!

Dorka: Naponta soha nem néztem meg, manapság is csak néha. De most nem élem olyan drámai szakaszát az életemnek, hogy bármit is a szívemre vegyek. Jó ideje nem jelent már meg olyan, ami megviselt volna.

Kornél: Nem házaltunk azzal, hogy egy pár lettünk, és ez jó így.

Dorka: Nem volt rá szükségünk. Persze a film kapcsán szívesen beszélgetünk, jó volt együtt játszani, de egyébként nem érzek belső igényt arra, hogy megosszam a világgal a mindennapjainkat.

Kornél: Sőt, Dorka inkább introvertált. De én is az voltam. Valahogy 35 éves korom tájékán kezdtem változni…

Dorka: Én is nyílok szerintem. Tízéves koromig egy kólát sem mertem kérni a büfében. Azt mondta apukám, hogy akkor kapok, ha odamegyek, és kérek. Mondtam, hogy akkor nem kell. Ha valamelyik barátnőm aggódik, hogy ilyen bátortalan a gyereke – mindig biztatom, hogy el fog múlni! Egyszer csak odamegy, és kér magának. Én is ilyen voltam, nem tudom, mitől is féltem. Talán az idegenségtől. Érzékeny ember vagyok. Ez megmaradt, csak most már ismerem a világot. Tudom, hogy ha odamegyek kólát kérni, nem történik semmi baj. De egy gyereknek még annyi minden idegen, minden sokkal nagyobbnak tűnik…

Dorka: Igen. Ezt nagyon szépen mondtad…

Dorka: Úgy érzem, hogy épp a szakmámban találtam meg azt a teret, amiben biztonságosan tudok mozogni, és ettől a világ többi részét is jobban el tudom fogadni. Igazán a játékban vagyok otthon.

Kornél: Kicsiként igen. Én is a színpadon találtam meg a biztonságomat 12-13 éves koromban. A játék egyfajta terápia is. Olyan, mint a pszichodráma – amikor az ember kipróbálja magát sokféle szerepben, és rájön, hogy mennyiféle módon tud viselkedni. Megismeri a saját reakcióit, és lassan elhiszi, hogy kézben tudja tartani a helyzeteket. Hiszen a színdarabok általában a legrosszabb szcenáriót vázolják fel, abból van a feszültség, a dráma.

Kornél: Vagy sok pénzért egy pszichodrámában.

Kornél: De közben meg tényleg így van.

Dorka: Érdekes módon Berlin a maga nagyságával és idegenségével mégis valami biztonságot adott nekem. Itthon hagytam az összes gyerekkori rettegést, megfelelési kényszert. Sokkal felszabadultabban tanultam meg létezni. Az is lehet, hogy ott jobban le kellett győznöm magamban az idegenségtől való félelmet. Mert ott tényleg minden az volt, úgyhogy nem is volt más választásom.

Dorka: Anyukám abszolút nem akart belőlünk színházi gyereket csinálni. Ott voltak mellettünk a nagyszüleink, és az egyik felem teljesen polgári. A másik a „hippi”, amit édesapámék képviseltek.

Kornél: Reggelizni, ebédelni szépen az étkezőasztalnál lehet. Nincs az, hogy na jó, bekapunk valamit aztán szaladunk tovább….

Kornél: Persze. Így is állva eszem, ha tehetem.

Dorka: Igen. És az én fejemben sem voltak! Talán ez a fontosabb. Tudod, az „üldözési mánia” ott kezdődik, hogy üldöznek, aztán pedig elkezded figyelni, hogy hátha üldöznek. Már te magad látsz bele dolgokat az emberek reakciójába, akár ott vannak, akár nem. Berlinben jó volt tudni, hogy senki nem ismer. Ha jól játszom, megkapom a szerepet, ha rosszul, akkor nem – és viszontlátásra. Rajtam múlik.

Dorka: Felszabadultabb lettem, és magabiztosabb. Tudod, a főiskolán az ember mindig várja, hogy valaki mondja azt, hogy tehetséges vagyok. A magyar oktatási rendszer nem úgy működik, hogy fölvettünk téged, mert tehetséges vagy, és innentől támogatunk. Hanem az van, hogy fölvettünk, és neked mostantól bizonyítani kell. És majd meglátjuk, hogy tehetséges vagy-e… Én nagyon sokáig vártam, hogy valaki mondja legalább azt, hogy alkalmas vagyok. De ezt nem adják könnyen. Talán az is számít, hogy Németországban sokkal könnyebben megdicsérnek. Szakmailag olyan elismert emberektől kaptam pozitív visszajelzéseket, hogy elengedtem az állandó kétkedést…

Kornél: Minden kezdő színésznek felírnám receptre, hogy menjen el külföldi – angol, német - castingokra. Mert ott még ha nem is kapod meg a szerepet, akkor is a világ legnagyobb színészének érzed magad. „It was excellent! It was amazing! Could you try it another way?” Dicsérnek és biztatnak.

Dorka: Egy kollégánk minap mesélte, hogy egy rendező azt mondogatta, hogy „Hú, ezt ne csináld! Jaj, ne…!” És amikor visszakérdezett, hogy mit változtasson, akkor csak annyit válaszolt, hogy „Azt nem tudom, de így ne!” Na, ebből állj föl önbizalommal!

Kornél: Szerencsére egymásra tudunk támaszkodni. Úgy alakult, hogy hol Dorka dolgozik többet, hol én…

Dorka: Tényleg, a jóisten nagyon kegyes volt hozzánk, hogy így alakult. Egyikünk mindig tudta támogatni a másikat, és nem uralkodott el az őrület. Vagy csak ritkán…

Dorka: Inkább „háromlakiságot” mondanék. Például most még nem tudjuk, hogy utazunk-e Montrealba szeptember elején. Ugyanis a Szász Attila rendezte Félvilág című filmet beválogatták a világ 15 „A” kategóriás filmfesztiváljai egyik versenyébe, ami hatalmas dolog!

Kornél: Nekem indul az új évad a Centrálban, a Madáchban és megyek Győrbe rendezni megint. Közben Dorka Bécsben fog dolgozni.

Dorka: A Szépművészeti Múzeumban is futott az a projekt, ami most a bécsi Kunsthistorisches Múzeumban lesz – egy Martin Crimp szöveget mondok Vermeernek a Művészet című világbajnok képe előtt. Nagyon élvezetes! Szerintem a főpróbahétre ki fogunk menni a kisfiammal. De Bécs közel van Győrhöz, szóval az nem is olyan katasztrófa.

Kornél: Tényleg, hoppá, de jó! Félúton találkozunk!

Dorka: Érzem én, hogy családi szempontból Bécs fele kell orientálódnom!

Dorka: Nem, Berlin is van még, lesz egy Rotfront-koncert, amin pár számot énekelek, és szeptember 3-án ott is premier lesz – Németországban akkor mutatják be a Kicsik és a gonoszok című filmet, amiben szintén játszottam. Három filmbemutatóm lesz 10 nap alatt!

Dorka: Ezen dolgozunk, igen. Azért mert ilyen hektikus az életünk, és a szabadúszásból adódóan sokszor iszonyúan föltornyosulnak a feladatok, gyakran 24 órára 48 órányi tennivaló jut hirtelen, amit szinte lehetetlen kézben tartani, aztán vannak nyugis időszakok is. Most például egy hónapig szinte alig forgattam, végig a Balatonnál voltunk a kisfiammal, ahol Kornél dolgozott.

Kornél: Most visszajöttünk Budapestre, és megint próbáljuk a felgyülemlett feladatokat széthányni valahova vasvillával.

Dorka: Amikor sok minden összecsúszik, és rájössz, hogy már képtelen vagy megoldani, na, akkor kell résen lenni. Tudod, amikor azt mondod a másiknak, hogy fáradt vagy, mire ő csak annyit tud válaszolni, hogy „Én is!” És az nem jó…

Kornél: Ezeket a helyzeteket kell elkerülni, vagy megtanulni őket kezelni.

Dorka: Meg kell tanulnunk kezelni, mert elkerülni lehetetlen.

Kornél: Most láttam egy kecskefarmot Kővágóörsön, ott nyugi van!

Kornél: Én is kimegyek, azzal nincs gond! Ő majd köpüli a vajat. Egy pillanatra azért eszembe jutott, igen. Néha annyira vágynék egy stresszmentes életre!

Dorka: Nem tudom, hogy a kecskefarm mennyire stresszmentes, de szerintem nem bírnád sokáig, Édesem! Egyébként nekem azt is meg kellett tanulni, hogy nem tudok mindent megoldani. Például kell egy bébiszitter. Egyéves volt a gyerekem, amikor hajlandó voltam ezt belátni. Azt gondoltam, hogy én, a szuperwoman, mindenre képes vagyok. Másnak is van gyereke, ő is megoldja! Aztán amikor már beállt a derekam, és nem tudtam megmozdulni, akkor mondtam, hogy oké. Eljutottam a határaimig.

Kornél: Volt egy ismerősünk, aki full time csinálta egyedül, ellátta a háztartást, a gyereket, a férjét – az idegösszeomlás határán találkoztunk vele. Na, ide nem szabad eljutni.

Dorka: De az a durva, hogy közben a társadalom ezt várja el tőled.

Dorka: A jövőben előrébb teszem magamat.

Dorka: Az a furcsa, hogy akkor képes vagyok erre, hogyha forgatok, mert akkor érzem a fontosságomat. A munkaeszközömnek, ami én magam vagyok – jónak kell lennie. De ha ez nincs, akkor nem annyira evidens.

Kornél: Mindkettőnknek meg kell tanulnunk ezt. Talán ezt hívhatjuk konstruktív önzésnek, nem? Azért konstruktív, mert nem csak neked jó, hanem mindenki másnak is. A feladat már adott – a többi rajtunk múlik! Szerintem megoldjuk, mint ahogy eddig mindent…