Lélekbúvár - Bereczki Zoltán: „Hirtelen megfordult az élmény, és a teljes szabadság érzése tört rám”

BZ: Hát, igen, mert az agyam mindig előrébb jár… Megvannak a jelen feladatai, és a jövőbeni álmaim is. Most is körülbelül félévvel előre tartok a fejemben.

BZ: Persze.

BZ: Igen, például ma.

BZ: Igen, éjszaka megtörtént.

BZ: Előfordul, de ez nem jellemző.

BZ: Gyakran, de arra ráfogom, hogy nem az én dolgom. Hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy mindenkinek megvan a saját feladata a világban. Például nem kell telefonszámokat fejből tudnom, arra vannak eszközök… Nekem arra kell figyelnem, hogy szellemi téren legyek magas szinten.

LI: Ezekre a felvetésekre szinte nincs ember, aki ne azt válaszolná, hogy előfordult már vele. Az a kérdés, hogy mi a trendje a mindennapoknak? Milyen az életvitelem? Ha van egy húzós két hetem, akkor tudom, hogy van eleje - vége, és az teljesen rendben van. De hogyha azt érzem, hogy évek óta szorít és nyomaszt, akkor biztos hogy változtatni kell. A stresszkezelésnél mindig előkerül a kérdés - hogy vagyok a változással és a változtatással?

BZ: Mi művészek, alkotók, kreatívok az idegrendszerünkkel dolgozunk, és a munkánk szakaszokra osztható. Kéthetes, egyhónapos, kéthónapos időszakok vannak, de napi szinten is szét lehet vagdosni. Most itt vagyunk egy műsorban és utána tudom, hogy lesz három órám amikor gyakorlatilag lekapcsolok, és nem engedem, hogy rám törjön bármiféle külső benyomás. Elmegyek ebédelni, nézem az eget, a bárányfelhőket, ha módom van rá, akkor beszélgetek a kislányommal, anyukámmal, szeretteimmel, a barátaimmal.

BZ: Abszolút tudatosan. És ez az utóbbi évek gyümölcse. Sok éven keresztül hagytam magam stresszben tartani, és én is stresszben tartottam magam. Azt gondoltam, hogy ez tesz kreatívvá. Mert „teher alatt nő a pálma” – jó pár ilyen közhely van, amik persze igazak, de közben az oldást, a lazítást sohasem találtam. Jó ideig nem is kerestem. Nyilván a húszas és a korai harmincas éveiben bírja az ember…

Az, hogy váltottam - akár műfajt, színházat és életvitelt - nagyon sokban köszönhető annak, hogy addig bírtam, és nem tovább. Aztán nagyon tudatosan elkezdtem fölépíteni egy teljesen új életet.

LI: Az univerzális stresszkezelést hagyjuk a csudába! Az egészséges önvédelem, amiről Zoli is beszél – egyéni kell hogy legyen. Én úgy hívom-, hogy jó „probléma definíciót” kell kialakítani. Vagyis hogy nekem mi jelent gondot az életemben, és arra van-e válaszom? Van egy zseniális gondolat arra vonatkozóan, hogy mi a boldogság? A boldogság egy rés, ami az inger - tehát a minket érő hatás - és a válaszunk között van. Eldönthetem hogyan reagálok egy adott dologra. És ami szerintem szintén fontos, bár sajnos sokan nem adják meg maguknak – az az „énidő”. Nem kell feltétlenül egy teljes nap, elég lehet pár óra is, de akkor tényleg kapcsoljak ki. Olyat tegyek, ami valóban feltölt.

BZ: Különben például ezt a kapcsolást, a gyors leeresztést ugyanúgy gyakorolni kell, mint a fociban a dekázást. Meg kell tanulni, hogy aztán egy idő után automatikussá váljon, és már végigszalad az emberen és fizikailag is on/off módba lehet kerülni.

LI: Van egy relaxációs technika, az autogén tréning, 12 hét alatt elég jól elsajátítható, és utána hihetetlen erőforrássá válik. Mindössze negyedóra. Sokat segíthet főleg akkor, ha kritikus, feszített időszak van. Egyetemistáknak szoktam mondani, hogy tessenek a vizsgaidőszakban relaxálni egy picit…

BZ: Ezt egy-egy kollegámon látom, hogy a hét órás előadás előtt 6-tól 6:15-ig kicsit a kanapén elnyúlik, pillanat alatt el tud aludni, amit nem biztos hogy módszerként megtanult valahol, hanem valahogy ösztönösen teszi és képes teljesen kikapcsolni. Megy körülötte az élet, és ő mégis el tud lazulni, aztán 6:15-kor így kinyílik a szeme, föláll, és megy tovább...

LI: Lehet az is egy technika, hogy pozitív precedenseket gyűjtünk. Ha már voltam ilyen helyzetben és sikeresen túljutottam rajta, akkor már ismerős az élmény és nem olyan riasztó. Önmagában ennek is lehet nyugtató ereje. Párszor már átéltem, és akkor sem dőlt össze a világ.

LI: Képes vagyok rá, igen.

BZ: Nekem a határidős kreativitás az, ami stresszt tud okozni.

BZ: Hát, ez az! De nem mindig jön. Például amikor megígérem magamnak, hogy egy adott koncertig írok egy új dalt. Megvan már a refrén, de alakulnia kéne a szövegnek, stúdióba kellene menni, hátra van a hangszerelés is, és napokig nem megy az alkotás… Olyankor persze hogy az ember nem tud abba a bizonyos laza állapotba kerülni! Nekem ez visszatérő élményem. Erre mi a megoldás?

LI: Néha ezt is meg kell magunknak engedni. De ki kell mondani, mert a változás akkor kezdődik, ha vállalom a felelősséget, hogy na, ez most nem megy. Utána a második lépés persze nagyon fontos, hogy össze kell raknom magam újra, és visszamenni az alapokhoz. Egy technikát hadd mondjak, amit nagyon szeretek! Ez a „top 10 nap”. Kell egy nyugodt óra, hogy átgondoljam az egész életutamat. A kérdés így hangzik: Melyik az a 10 nap az életedből, amit legszívesebben újraélnél? Amikor ezt végiggondolod, szinte mindig mosoly jön az arcodra. Ha rá gondolsz és van egy nagyon stresszes szituáció, akkor ez a Top 10 nap picit meg tud tartani. Nem a bölcsek köve, de segíteni tud.

LI: Az „erőforrások doboza” is jó technika. Bárki vehet egy cipős dobozt, kreatív emberek becsomagolhatják, színes matricákkal díszíthetik – de ami a lényeg, hogy 10 dolgot belerakok, ami nekem fontos, amihez kötődöm. Fotó, hűtő mágnes, hölgyeknél nagyon gyakori, hogy illatmintát tesznek bele…

LI: És ami tölt. Ezt elteszem föl a polcra, és amikor érzem, hogy na, itt ez az őrületes kedd, akkor azzal indítom a napot a kávé mellett, hogy belenézek a dobozba. Vannak ilyen technikák. A saját módszerünket érdemes kialakítani. Van, aki azt mondja, hogy ez gyermeteg, semmi gond, akkor ő ezt ne csinálja, találjon mást, ami neki való! De ha kicsit mélyebbre megyünk, azért jobb ha látjuk – a stresszes életvitelért magunk vagyunk felelősek. Miért alakítottam így? Hisz magam tettem, nem más… Akkor pedig szintén csak én lehetek az, aki változtathat ezen.

BZ: Amíg mást hibáztatsz, amíg azt mondod, hogy a főnököm a felelős, amíg külső dologra mutogatsz, addig csinálod és benne maradsz. Nagyon sok embert látok a környezetemben, aki beleragad a stresszbe, a folyamatos önpusztításba, és nem képes azt mondani, hogy én tudok változtatni a dolgon. Majd ha a körülmények mások lesznek, majd ha jobb lesz az euro, és sorolhatnám… Mindegy, csak ne az ő felelőssége legyen a változtatás.

BZ: Abszolút. És ez visszatekintve rettenetes dolog. Évek mennek el úgy, hogy az ember azt gondolja hogy ebből nincs kiút, mert nem én vagyok az ura a saját életemnek.

BZ: Tudod, milyen az a pillanat? Elmesélem. Azért van óriási szerencsém, mert a koncertem háttérvetítéséhez azt találta ki valaki, hogy csináljak meg egy ejtőernyős ugrást. Soha életemben nem vágytam ilyen extrém élményre, de bevállaltam. Ráadásul kétszer kellett, mert rossz volt az idő, és nem lett megfelelő a felvétel. Vagyis kétszer is megcsináltatta velem a sors, vagy én magammal… Ki tudja, ugyebár, hogy mit vonzunk be? Amikor mentünk föl a repülővel az járt a fejemben, hogy nagyon jó lesz, óriási élmény, mindenki büszke lesz majd rám, amikor látja kivetítve… Közben a gatyám persze tele volt, úristen, hogy kerülhettem ebbe a helyzetbe, iszonyú szorító, feszítő, stresszes érzés kerített hatalmába. De a legrosszabb pillanat az volt, amikor egyszer csak kinyílt a repülő ajtaja és ott voltam 3000 méter magasban, tudtam, hogy meg fog történni ez a dolog, de még ez sem a csúcspontja, hanem amikor kiugrottunk és elkezdtem gyorsulni. Akkor van 2-3 másodperc, ami halál közeli élmény, ott tényleg lepereg az ember élete… Bevillant, hogy miért is vagyok itt?! Aztán - ahogy mondtad – hirtelen megfordult az élmény, és a teljes szabadság érzése tört rám. Azóta minden alkalommal, amikor ilyen helyzetbe kerülök, amikor meg kell hoznom egy döntést, vagy változtatnom kell, és ismeretlennek és stresszesnek érzek egy helyzetet, akkor erre az ejtőernyős ugrásra gondolok.

LI: Nagyon népszerű mostanában,hogy lépjünk ki a komfortzónából, mert a csodák azon túl történnek. De megint nem biztos, hogy mindannyiunknak ejtőernyős ugrást kell receptre felírni. Arra a kérdésre találjuk meg a választ, hogy nekem mi lenne az, amivel feszegetem a határaimat? Két dolgot ki kell mondani: egyrészt innentől kezdve nem magyarázkodom, nem panaszkodom, hanem vállalom a felelősséget és sokkal inkább arra figyelek, amim van, másrészt pedig kitűzök egy célt. Én célmániás vagyok. Egyik kollégám elnevezett vízióméternek. Állandóan azt kérdezem - mi a víziód, hova akarunk eljutni? Megjegyzem, a stresszkezelés egy agyament szó. A stresszt nem kell kezelni. Stressz van. Magunkat kell kezelni. Nem is tudom, hogy miért ez a kifejezés terjedt el… Ahogy beszélgetünk, érdekes, hogy legtöbbször a jelenből nézzük a jövőt, hogy mit, hogyan kellene? Mi van akkor, hogyha megfordítjuk és a jövőből nézünk vissza a jelenre? Feltesszük a kérdést, hogyha elérjük a nyugállományt, milyen életre szeretnénk visszaemlékezni? Abból a szemszögből nézve mi volt fontos az életutamon? Milyenek voltak a jó értemben vett szürke hétköznapok? Tudtam azokra figyelni, akik igazán fontosak? Vagy csak menetem az elvárások mentén? Ezen a ponton szót kell ejtenünk a nemet mondás képességéről is. Hogy képesek legyünk azt mondani – elég! Most kezembe veszem a sorsom, ha nem is mind a hét nap, de a péntekemet nem adom! És akkor – finoman fogalmazva - mindenki menjen a csudába…

BZ: Nekem a hétfőm ilyen. Ugye, mi pont fordítva élünk. Nekem a hétvége nem pihenős időszak, de a hétfő általában az. Az én életemben a hétfő a vasárnap, amikor nem engedem, hogy megzavarjanak. Ha van kedvem és örömet okoz, akkor dolgozom, de én döntöm el… Az a nap az enyém.

LI: És ami még fontos, hogy milyen önbeteljesítő jóslatokat viszünk bele a mindennapjainkba? Hozzáteszünk jelzőket. Már megint hétfő van, a „gyűlölt hétfő”! Ez önbeteljesítővé válik, jó ha résen vagyunk. Nem mindegy, hogyan címkézünk. Érdemes erre is figyelni!