Ábel Anita: "A mostot kell élni, és arra figyelni ami van!”

Hát, sok döntést kellett meghoznom január óta. De azt hiszem jó irányba léptem.

Most nem zsigerből döntöttem. Általában az első megérzésemre szoktam hallgatni, de most átbeszéltem két nagyon fontos emberrel az életemben. Egyrészt Krisztiánnal, a férjemmel, akinek nagyon fontos a véleménye, másrészt Kende-Hofherr Krisztával, a menedzseremmel. Két hónapon át, nem egyszer éjszakákba nyúlóan beszélgettünk arról az útról, amit együtt képzeltünk el nekem. Olyan döntést akartam hozni, ami azon visz tovább… Aztán léptem. Nekem mindig is nagyon fontos volt, hogy egy csapathoz tartozzak, és bár évek óta ott voltam a Heti Hetesben, én nem voltam RTL-es. 2004-ben volt velük utoljára szerződésem. A Drágám, add az életed-et az elmúlt hónapban heti négy napon át forgattuk, szinte éjjel-nappal együtt voltunk a stábbal, és elképesztő jó volt a hangulat. Azt a fajta televíziózást élhettem megint, amilyet annak idején a Reggeli jelentett. Amikor félszavakból is értjük egymást. Amikor érzem, hogy fontos vagyok, amikor számítanak rám, amikor terveznek velem. Erre vágytam és annyira hiányzott, hogy megint egy csavar legyek a gépezetben! Én a szórakoztatásra tettem fel az életemet. Az a fontos, hogy többedmagammal jó műsorokat gyártsunk, és az emberek szeressék amit látnak. Ezért hiszem hogy jól döntöttem.

Tagadhatatlanul. Borzasztóan bántott, amikor köpönyegforgatónak neveztek. Az élet nem fekete és fehér. Nem a pártok logója van a távkapcsolón, én ebben hiszek. Mindig is azt mondtam, hogy én a családom pártján állok. Amúgy pedig egy médiában dolgozó ember vagyok, aki a hozzá érkező megkeresések közül, a számára legmegfelelőbb lehetőségeket fogadja el. Nem károsítottam meg senkit, nem szegtem szerződést. Amikor megszűnt a Reggeli, a folytatásában már nem számítottak rám. Utána áthívtak az akkor királyi tévéhez, ott voltam másfél évet, amellett a Danubius reggeli műsorát vezettem, szinkronizáltam, színházban játszottam. Aztán a munkáim a gyerekem születésével szinte egyszerre mentek ki alólam…

Igen, így történt. Vezetőváltás volt a színházban, és már nem tartottak rám igényt, a Magyar Televízióban is megszűnt a műsor, a rádió is átalakult – gyakorlatilag minden eltűnt. És akkor eltűntem én is… Ezt akkor nem bántam, hisz Lucát vártam! Aztán amikor 2-3 éves lett, akkor kezdtem el törni a fejem azon, hogy merre is van az arra?! Közben persze feltűntem műsorokban itt-ott, de inkább a színházi életemet kezdtem el újra építgetni. Csináltam egy önálló estet is, és 2012-ben hívtak a Heti heteshez.

Sajnos itt is csak fél információk jutottak el az emberekhez, de az igazság az, hogy nem is tartozik rájuk. Mi ott mindig alkalmanként, az adott, napi produkcióra szerződtünk. Mellette mindenki azt csinált, amit akart. Tudták, hogy nekem a színház elsőbbséget élvez. Ha előadásom volt, akkor nem szerepeltem a műsorban. Kimondatlanul lettem ott állandó arc, de közben mégsem voltam az. Szerettem a műsort, és hálás vagyok, hogy elfogadtak, nagyon sokat tanultam erről a műfajról. Aztán teltek az évek, és mintha újra felfigyeltek volna rám, hisz hívtak a Gyertek át szombat estébe…, és mellette szinte a semmiből kértek fel az ATV-n a Nő háromszor műsorvezetésére. Talán ez a sok minden adódott össze mostanra, amikor a TV2 megkeresett egy ajánlattal… Meglepett és természetes, hogy elgondolkodtam rajta!

Hát, igen. Sokáig csak sodródtam. Aki 6 éves kora óta ebben él, arról gyakran hiszik, hogy tudja önmagát képviselni, de ez nem feltétlenül van így. Hiába volt mindig mellettem valaki, aki kvázi ügynökölt, mégsem működött igazán. Amikor Krisztához kerültem 2013-ban a TMC-be, akkor kezdtünk el igazán tudatosan építkezni. Mit lehetne csinálni, mit kellene, és mit nem szabad? Hogy lépjek előre? Mi lehet az utam?

Így, ahogy mondod, igen. Az erősségeimet, a gyengeségeimet, a bennem rejlő lehetőségeket, az akár téves beidegződéseket. Ezek nem mindig könnyű beszélgetések, de máshogy nem megy. Tudni kell az embernek, hogy ki is ő valójában, és, hogy mit gondol róla a közönsége. Nyilván azért az nagy dobás volt, mikor a Triumph kampányba bekerültem. Az, hogy valaki 40 évesen egy ilyen elismert fehérnemű márka arca lesz Clau, és a Csilla mellett - ez jó belépő volt. Sokan rám csodálkozhattak, akiknek talán fogalmuk sem volt arról, hogy mi van velem, hogy nézek ki, mi lett velem a szülés után. Hozott egy nagyon intenzív és médiafüggetlen jelenlétet. Számomra is furcsa volt, amikor szembejött velem önmagam egy plakáton. Lássuk be, a Heti hetes eléggé el van dugva az RTL2-n, ott nem láttak annyian…

Igen. Nyilván a megérzéseim sodortak és úgy építettem saját magam. Azt gondolom, sokkal nehezebb egy olyan embert átformálni és újra visszarakni a palettára, akiről már van egy kialakult kép, mint egy olyat, akiről nem tudnak semmit. Krisztának nagyon kemény munkája van ebben, és szerintem zseniálisan ért hozzá. Sok mindenre ráébresztett miközben mindvégig éreztem, hogy mennyire hisz bennem. Felszabadított és önbizalmat adott. Biztonságot ad, hogy ugorhatok, mert tudom, hogy ott a védőháló. Ilyenben soha nem volt részem. Olyan dolgokra érzem képesnek magam, amit korábban nem is hittem…

Örülök hogy látod! Talán ebben van egy kis forradalom is, hogy ne gondoljuk azt, hogy csak a férfiak lehetnek viccesek! És egy nőtől is fogadják el, ha időnként keményebb, de ugyanakkor benne van a lágyság. Hadd mondjam ki azt, amit gondolok. Tudom, hogy nem vagyok különb másnál, csak a munkám talán csillogóbb-villogóbb. Vagy legalább is annak látszik. Sokan érzik azt, amit én – nekem viszont van lehetőségem nyilvánosan megfogalmazni. De a történeteinkben, az érzéseinkben szerintem alapvetően egyformák vagyunk. Tudom, hiba, de én elolvasom a kommenteket, és szembesülök azzal, hogy engem bizonyos emberek mennyire máshogy látnak. Aki rosszindulatú kommentet ír, azt szerintem magából írja ki a feszültséget. És az igazából nem rólam szól. Persze, tisztában vagyok vele, hogy esetenként talán túl intenzív vagyok a képernyőn. Nem tudok kevés lenni. Nekem a sokból kell faragnom, és ez most nyilván bizonyos szempontból tanulási fázis is. A nyersességem finomhangolása. Azt is megértem, ha valakit ez a stílus idegesít, de van akinek meg nagyon bejön, mert magára ismer! Ő is azt gondolja, úgy érzi – én meg kimondom. És igen, magamra találtam!

Nyilván a Kismenők másfajta gyorsaságot és humort igényel, de talán meg tudom mutatni, amit az emberek nem gondolnak rólam, hogy értek a gyerekek nyelvén. Ha valamilyen zsűrizés nekem való, az ez. Sok minden feljött bennem, amit anno én is átéltem gyerekként, gyerekszínészként. Mit hogyan láttam, milyen felnőtt volt akit szerettem vagy akire furcsán néztem. Ezeket a tapasztalataimat is át tudom adni a gyerekeknek. És nagyon szeretem a műsor légkörét. Tiszta tekinteteket, ragyogó szemeket látok, akik hisznek abban, amit csinálnak… Visszaadják a hitet a sok fásultság közepette, ami egyébként körülvesz minket.

Tudod, mi volt a legdurvább? Amikor az első Kismenők forgatása volt, és azokon a hatalmas kockákon megláttam az arcképem, az emberek tapsoltak… Ott álltam és felsóhajtottam - Jézusom, itt vagyok! Nem is tudom szavakba önteni, milyen érzés volt. Aztán amikor a Drágán add első műsora előtt ott állt az egész stáb, fogtuk egymás kezét és azt mondtuk, hogy most akkor egy hónapon át együtt csináljuk! Szétnyílt a fal, beléptünk a Petivel, és olyan eufóriát éreztem…

Képzeld el, hogy mondta! És azt is hozzátette, hogy nagyon hosszú lesz az út, hogy nem egyik percről a másikra fog történni, és hogy legyek türelmes. Én pedig hittem neki. Ha pedig elbizonytalanodtam, mert azért ilyen is előfordult, mindig azt kérte, higgyem el, hogy a munkánk be fog érni. Újra és újra elmagyarázta, hogy hogyan működik a folyamat, és hogy ennek a munkának nem mindig konkrét és direkt eredménye egy megkeresés. Persze nehogy azt hidd, hogy most képes vagyok hátradőlni. Mindig ott motoszkál bennem, hogy „mi lesz, ha…” De arra rájöttem, hogy tényleg a most-ot kell élni, és arra figyelni ami van. El kell engedni a görcsölést. A sóhajokat, hogy „bárcsak olyan lenne, mint régen…” Nem. Már sosem lesz olyan. De nem is baj, hiszen most jó! És így egészen másképp tekintek előre is, még akkor is ha tudom – a mi szakmánkban nem szabad hátradőlni…