Nemcsák Károly: „Igyekszem megmaradni olyannak, amilyen voltam”

Többek közt színházról, a bulvármédia káros hatásairól és arról beszélgettünk, hogyan bolygatta meg Rékasi Károly balesete a színház működését.

Öt éve igazgatja a József Attila Színházat, ami nagyon nehéz anyagi helyzetben volt, amikor átvette az irányítását. Hogyan sikerült gazdaságilag erős alapot teremteni az elmúlt években? Milyen most a színház helyzete?

Már nem szeretnék a múltról beszélni, az ugyanis csupán panaszkodás és sebnyalogatás lenne. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy az elmúlt öt év egyik legnagyobb eredménye, hogy gazdasági biztonságot teremtettünk az intézmény és a benne dolgozók számára – annak ellenére, hogy ugrásszerű változás a finanszírozásunkban nem történt. Mindig igyekeztünk reálisan tekinteni a helyzetünkre, és annak megfelelően gazdálkodni, a múlt helyett viszont tényleg sokkal izgalmasabb az előttünk álló öt év, hiszen február elsejétől újra megválasztottak a József Attila Színház igazgatójának.

Milyen tervei vannak erre a ciklusra vonatkozóan?

Folytonosságra törekszünk, azon az úton mennénk tovább, amit az elmúlt öt évben megcéloztunk a színházzal. Természetesen nagyon sok olyan napi problémával kell megküzdenünk, amiben szeretnénk előrelépni: néhány dologban technikailag például még mindig nem olyan felkészült a színház – ezeket a hibákat igyekszünk javítani. Az igazán hangsúlyos cél viszont az, hogy minél szélesebb közönséget szólítsunk meg a darabjainkkal, és hogy a mostaninál is intenzívebb kapcsolatot alakítsunk ki a nézőinkkel. Utóbbihoz egy új közösségi teret is kialakítanánk a színházon belül, ami kávéház jelleggel működne. Emellett feladatunknak tekintjük továbbra is, hogy a színház varázsát eljuttassuk a gyerekekhez, így nevelve ki a jövőbeli közönségünket.

Ön egyébként szigorú igazgatónak tartja magát?

Szerintem nem vagyok az. Igyekszem megmaradni olyannak, amilyen voltam. Talán ez is az egyik bajom, mert sokszor túlságosan megvisel egy-egy dolog. Nagyon nehéz helyzetben vagyok, hiszen igyekszem minden színésznek eleget tenni, jó lehetőségeket adni nekik, de valamikor ez egyszerűen nem kivitelezhető.

Igazgatói feladatai mellett rengeteg darabban is színpadra lép. Hogy bírja energiával?

Sok olyan előadásban szerepelek, ami régebbről maradt meg, egy évadban általában már csak egy új darabot próbálok. Ennyi viszont kell, hiszen ha este játszom, az felér egy terápiával. Jót tesz a testemnek és a lelkemnek is, ha színpadon lehetek. De van olyan kollégám, aki például 12 darabban szerepel. Azt tudni kell, hogy a színésznek két halála van: ha sokat dolgozik, és ha keveset. A megfelelő arányt nagyon nehéz megtalálni.

Több olyan országosan ismert színészt foglalkoztat, akiknek minden lépését árgus szemekkel figyeli a bulvársajtó. Mennyire vannak hatással az esetlegesen megjelenő tévhírek a színházra?

Próbálkozunk a folyamatos kommunikációval, de van pár olyan művész, akinek a médiamegjelenését mi magunk nem tudjuk irányítani – bizonyos helyzetekben ugyanis ők generálják magukról a híreket. Ezzel nagyon nehéz bármit is kezdeni intézményi szinten, maximum csak egy közleményt tudunk kiadni, amiben reagálunk egy-egy hírre. Viszont azt hangsúlyoznom kell, hogy nálunk nem celebek játszanak – attól függetlenül, hogy például Fehér Anna vagy az én magánéletemmel most szórakozik a bulvármédia. A „celeb" kifejezés ugyanis nem takar valós teljesítményt.

A színészet egy szakma. Ha csak a saját magam példájával élek: nagyon keményen megküzdöttem azért, hogy ezen a pályán lehessek. A sikert ugyanis nem adják könnyen, azért meg kell dolgozni, azt el kell viselni – és ez bizonyos helyzetben nehezebb, mint elbírni a sikertelenséggel. Ha valamiért nagyon zabos vagyok a bulvárra és a celebvilág sztárolására az, hogy nem akarjuk tudomásul venni a veszélyét ennek a jelenségnek.

Említette a bulvársajtó tolakodását az ön magánéletével kapcsolatban. Hogyan éli meg a mostani időszakot?

Elég sokat gondolkodom azon, hogy egy közszereplő életében hol van az a határ, amikor a közszereplés nem mehet át a magánélet megsértésébe. Miért él az emberek tudatában az, hogy egy közszereplőnek még az olyan lépéseiről és gondolatairól is hírt szabad adni, amelyekkel kapcsolatban ő határozottan kéri, hogy megtarthassa magának?
Ami pedig tovább nehezíti a dolgokat, hogy a közszereplőnek vannak hozzátartozói, akik lehet, hogy sokkal jobban sérülnek egy-egy ilyen helyzetben. Ennek a felelőssége kit terhel? Ezek olyan morális kérdések, amelyeken nem ártana azoknak elgondolkodniuk, akik bátorságot vesznek arra, hogy mások magánéletében vájkáljanak.

Rékasi Károly balesetével kapcsolatban is lehetett mindenféléket olvasni. Hogyan hatottak a színház napi működésére a vele történtek?

Károly olyan mértékben volt benne a napi működésünkben, hogy nagyon nehéz helyzetet teremtett a balesete. Olyan kevés határozott információval rendelkeztünk az állapotát illetően, hogy évad közben nagyon sokat kellett módosítanunk a műsortervünkön – ennek hatása pedig számszerűen érezhető volt. Mivel bizonyos darabokban nem is lehetett helyettesíteni, 30 és 50 közötti előadásszámot kellett elhagynunk. Ez pedig egy tízmillió forintos bevételkiesést okozott, ha nem többet.

Sokáig ugyanis abban reménykedtünk – ő is és mi is –, hogy elindul egy gyorsabb tempójú gyógyulás, ami végül nem történt meg. Sőt, még további gondok jelentkeztek. Ez nagyon tervezhetetlenné tette az életünket, és ahogy említettem, gazdaságilag is nehézséget okozott.

Arról van információjuk, hogy mikor állhat újra színpadra?

Nincs, de nagyon várjuk vissza! Bízunk benne, hogy a nyár alatt ad egy határozott választ, amivel tovább lehet gondolkodni. A következő évadot ugyanis így már nem bírjuk ki.

Beszéltünk már a celebkultusz káros hatásairól, de arról nem mesélt, hogy korábban, mondjuk a Szomszédok idején, milyen volt sztárnak lenni.

Nagyon népszerűek voltunk, de egy dolgot látni kell: a nyolcvanas években, amikor a sorozat indult, a Magyar Televízió még hivatásos színészekkel gyártott tévéjátékokat sugárzott. Tehát a többi kollégának is rengeteg lehetősége volt arra, hogy érdemi munkát végezzen. Színészi feladatokat kaptunk, most meg gyakorlatilag nagyon nehéz eldönteni, hogy a napi sorozatokban ki a színész és ki nem az. Arról nem is beszélve, hogy nagyon sok olyan kollégánk van, akinek lehetősége sincs képernyőre kerülni, maximum elmehet egy főzőműsorba vagy vetélkedőbe. A másik, hogy nem voltunk rákényszerítve semmire: nem voltak kötelező nyilatkozatok, megjelenések. A Szomszédok egy nagyon jól szervezett produkció volt, vigyáztak ránk, a lelkünkre, nem köteleztek kellemetlen dolgokra bennünket. Nagyon jó időszak volt, mindig izgalommal vártuk a következő forgatást.

Mennyire köttettek barátságok a sorozat 13 éve alatt?

Kialakultak barátságok. Annak ellenére, hogy nem telepedtünk rá egymás életére, figyeltük, hogy mi történik a másikkal: mi van Ilikével, jól van-e János. Nemrég találkoztam Trokán Péterrel és ugyanott folytattuk, mint ahol abbahagytuk – mintha nem telt volna el közel 20 év. Ez a fajta odafigyelés tehát a mai napig megvan. Egyébként a színháznak is az lenne a lényege, hogy ne engedjük el egymás kezét, hogy érezzük egymást. Egy előadás ugyanis nem arról szól, hogy a színészek bohóckodnak a színpadon; az egy kapcsolat a nézővel, egy közös játék, amit minden alkalommal tovább kell mélyíteni.

Támogatott tartalom