Fehér Anna: "Nehéz olyannak látni magamat, amilyen vagyok, és nem olyannak, amilyennek látni szeretném"

Lenyűgöző színházi karrier az öné – amelyet rangos szakmai díjakkal is elismertek –, mégis a Szomszédok Almájaként emlegeti szinte az egész ország. Hogyan viszonyul ennyi év távlatából a sorozathoz?

Annak ellenére, hogy távoli már, nagy szeretettel gondolok rá – és fogok is életem végéig –, ahogy azokra az emberekre is, akikkel együtt dolgoztam benne.

Mit tanított önnek maga a munkafolyamat, milyen tapasztalatokkal gazdagodott a Szomszédok által?

Megtanított arra, hogyan éljek a népszerűséggel, illetve hogyan bánjak vele. Megismertem, milyen az, ha az embert mindig felismerik, milyen, ha szeretik, vagy ha éppen nem. Ami magát a munkát illeti: nagyon szeretek filmezni, az alatt a sok év alatt pedig, amíg a sorozatot forgattuk, a kamerával való kapcsolatom még inkább elmélyült.

Hallgat még az Alma névre?

Persze! Sokan egyébként nem Almaként szólítanak meg, csak annyit kérdeznek: "Ön volt, ugye?" Úgy látom, még ma is szeretik az emberek ezt a sorozatot, és a figurát is, akit én játszottam – ez nagyon simogató, jó érzés.

Harmincnégy éve, 1982 óta tagja a József Attila Színháznak, de ez idő alatt persze nagyon sokfelé játszott – ez elengedhetetlen ahhoz, hogy egy színész ne kényelmesedjen el?

Szerintem ma nincs olyan színész, aki elkényelmesedhet. Ma már szinte mindenki több helyen játszik, ha van rá lehetősége, mert egyik színház sem tudja könnyen munkával ellátni a művészeit. Így sok esetben a színészeknek maguknak kell keresniük, gondoskodniuk arról, hogy tartalmi kihívásokat találjanak. Szerencsésnek tartom magam, hogy úgy tartozhatok a József Attila Színházhoz, hogy közben máshol is játszottam: vidéken, más budapesti színházban, és rendeztem is. Jó dolgom van a József Attila Színházban, minden évben kaptam olyan feladatot, ami szakmailag kihívást jelent.

Sokszínűségét jól példázza, hogy jelenleg musicalben, drámában, zenés komédiában és bűnügyi bohózatban is láthatja a közönség a József Attila Színházban. Melyik műfaj áll a legközelebb önhöz?

Nem a műfajon múlik, az a fontos csak, hogy jó legyen a darab. Mint például Arthur Miller Alkuja, amelyben három férfi mellett én vagyok a negyedik szereplő, az egyik testvér felesége. Nem róla szól a történet elsősorban, mégis ma az egyik legkedvesebb szerepem, mert nagyon sok mindent lehet benne játszani, elmondani, nem csak szavakkal. És a filmezést is nagyon-nagyon szeretem, azt az érzékeny és közeli kapcsolatot, ami köztem és a kamera között van.

Milyen új darabokban láthatja majd a közönség a következő évadban?

Egy stúdió-előadásnak, a Dunakanyarnak leszek az egyik főszereplője. Ez egy nagyon jól megírt színdarab, jutalomjáték két színésznek, és az előadásnak a stúdiószínpadi forma külön intimitást ad. Nem pontosan úgy, mint egy kamera előtt, de - remélem - nagyon együtt leszünk a nézőkkel. A próbák augusztus végén kezdődnek, és októberben mutatjuk be a darabot.

Színházi és filmes szerepei mellett darabokat is rendezett – hogyan élte meg ezt a kalandot?

Jólesően, de amikor először felkértek, kicsit meglepett. Nagyon sok gyakorlati tudás felhalmozódik ennyi év alatt a pályán, így nem tartom különösnek, ha egy színésznek a másik oldalról is van mondanivalója. Rendezés közben nagyon jól lehet összegezni mindazt, amit a színházi varázslatról, a színpadi hatásról gondolok. Remélem, még lesz alkalmam rendezni.

Mennyire más úgy rendezni, hogy az ember mindkét oldalt ismeri? Mennyire kíván másfajta habitust a rendezés, mint a színészet?

Mindenképpen jót tesz, ha az ember mindkét oldalt megtapasztalta már, könnyebben érzékeli a kollégákat: hogyan érzik magukat egy-egy színpadi szituációban. A rendezőnek a próbafolyamat egy pontján döntést kell hoznia. De mindig a színészekre hallgatva igyekeztem olyan varázslatot létrehozni, ami magával ragadja, 'behúzza' a nézőt.

A szűk családjában nem volt művész, ahogy azt korábban egy interjúban elárulta. Ennek ellenére mennyire támogatták önt a pályaválasztásában? Mennyire értették azokat a nehézségeket, amikkel a színészi szakmában meg kellett küzdenie?

Édesanyám mindig támogatott, annak ellenére, hogy nem ismerte a szakmát. Mindig csak azon drukkolt, hogy boldoggá tegyen a pályám. A nagyapám pedig, amikor még gimnazistaként elárultam, hogy színésznő szeretnék lenni, azt mondta: „Jó, jó, hogy komédiás leszel, de mit fogsz dolgozni?" Persze én sem tudtam, hogy milyen nehézségek várnak majd rám, de nagyon szerettem, és nagy odaadással csináltam.

Édesanyja 18 évesen szülte, ön viszont elmúlt 50 éves, amikor anya lett. Nagyobb korkülönbségnél ön szerint mennyire más a viszony anya és gyermeke között?

Ez jó kérdés lesz 20 év múlva, de most ezt a különbséget még nem tudom megfogalmazni. Szerintem a köztünk lévő kapcsolat milyensége múlik az én személyiségemen és a fiamén is, de az alapja a feltétel nélküli szeretet. S ahogy a fiam növekszik, az én tapasztalataim, a nyugalmam, a világhoz való viszonyom is alakítja őt, de hogy mennyiben vagy hogyan, arra még nem tudok válaszolni – azt majd 20 év múlva megbeszéljük.

Kisfiát, Barnabást mennyire érdekli a színház?

A színház világát nézőként pont annyira ismeri, amennyire egy ötéves gyerek fantáziája és befogadóképessége engedi. Abszolút jól érzi magát a neki való meséken, de ez a világ nem érdekli jobban, mint bármelyik más gyereket. Nincs velem a színfalak mögött. Ha próbálni vagy játszani megyek, neki más programja van. És persze már oviba jár (mosolyog).

Hogyan tudja összeegyeztetni a gyereknevelést a színészettel?

Jól, mert nagyon törekszem rá, hogy jól egyeztessem össze. Pontosan tudom, hogy mikor kell a munkámat háttérbe szorítani Barnabás miatt. Azt hiszem, ebből a szempontból talán könnyebbség, hogy már olyan sok minden történt velem a szakmában. Nagyon szeretem a munkámat, de nincsenek a tekintetben kérdések, hogy mikor mi mellett kell döntenem. A színházam nagyvonalúan és szeretettel segít abban, hogy színpadon is legyek, és emellett alkalmazkodjon Fehér Annához mint édesanyához is – így aztán nem nehéz.

Barnabás mennyire tudja, hogy az anyukáját egy egész ország ismeri és szereti?

Nem nagyon. A gyakorlati életünkben ez nincs jelen. Előbb-utóbb megismeri az életemnek ezt a részét is, de egyébként nem gondolom, hogy ennek most lenne itt az ideje. És remélem, hogy elsősorban neki mindig az anyukája leszek.

Egyszer azt nyilatkozta, sokkal jobban megismerte magát, amikor kudarcok érték. Mi volt a legnagyobb ilyen felismerése?

Annak a megértése, hogy milyen nehéz olyannak látni magamat, amilyen vagyok, és nem olyannak, amilyennek látni szeretném. Nagyon lényegesnek tartom, hogy ne csak fizikailag, hanem lelkileg, érzelmileg is karban tartsuk magunkat. Szerintem ez az alapja annak, hogy megismerjem, mit szeretnék, melyek a feladataim, és hol vannak a határaim.

Támogatott tartlom