Réz András: „Ha a börtön maga a biztonság, akkor biztonságban vagyunk”

Tökéletesen igazad van. Én is sokkal többet kuncogtam, amikor azokat írtam. Az első, tizenhárom évvel ezelőtt még tényleg egy könnyed játéknak indult. Tele van viccekkel. Az volt az ambícióm, hogy olvasd el, nevess egy nagyot, mert ha nevetni tudsz, akkor megszabadulsz a szorongásaidtól, és akkor talán esetleg a másik emberre is képes vagy ráröhögni. Az nem rossz, mert az majd visszamosolyog, és aki nevet, az nem harap. Tehát lényegesen vidámabb könyv volt. Lehet, hogy könnyebb időszakot is éltünk... A másodikban már van egy csomó írás, amelyik látszólag édes-bús emlékezés, ott már magyarázatokat keresek, de még abban is élek azzal a lehetőséggel, hogy ráfordulok egy viccre, és valami szellemességgel megoldjuk az egészet.

...és oldjuk is. De már nem akarom. Sokkal nagyobb felelősséget érzek. Eltelt egy bő negyedszázad 1990 óta, aminek az első éveit én pontosan úgy töltöttem, mint mindenki más. Elkezdtünk valami hihetetlen dolgot, amiben soha nem bíztunk, hogy megtörténik. Csillogott a szemünk – „Tessék, itt az új világ!" Aztán egy idő után a csillogás kicsit megtört, ilyeneket mondtunk, hogy persze, nem tökéletes az amiben élünk, de hát gondoljunk a brit pázsit lényegére... Sok idő kell és ezek még a tanuló évek. Tényleg az volt az érzésem, hogy még szoknunk kell, gondolkoznunk és meg kell változnunk. Azt hiszem, az első hat-hét év nagyjából így telt. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy szó nincs róla, hogy másképp élnénk vagy gondolkodnánk. Nem éreztem azt, hogy bár anyagi nyereségeink nincsenek, de legalább értékbeli nyereségeink vannak. Pont fordítva lett. Miközben nem éltünk rettenetesen rosszul, közben egy állandó értékvesztési folyamatba keveredtünk bele. Ebben a könyvben benne van, hogy bocs, meddig tehetek úgy, mintha lényegében nem történt volna semmi? Meddig mondhatom, hogy a világ már csak ilyen? Nem, már nem tudok legyinteni és elütni mindent egy viccel. Lehet, hogy az is szerepet játszik ebben, hogy unokáim vannak. Tudom, ez így röhejesen hangzik.

Hét évvel ezelőtt írtam egy regényt. A „Köldök" 1985-ben kezdődik és 2035-ben ér véget. Ötven éven át mindig egy másik szereplő meséli el egy napját, és abból derül ki, hogy a világ merre is változott. Az első nap a lányom születésének a napja lett. Föltettem azt a kérdést, hogy amikor ő ötven éves lesz, akkor hogy néz ki majd a világ. A Köldök legiszonyúbb víziója pontosan az volt, hogy az emberi kapcsolatok széthullnak, a hatalom minden határon túl képes kontrollálni az életünket, és hogy kasztok jönnek létre a világban.

Jóval inkább, mint amikor a regényt írtam. Egyre inkább úgy érzem sok más emberrel együtt, hogy nem a saját életünket éljük.

Tényleg be vagyok szarva. És egyáltalán nem arról van szó, hogy a Pisa-teszten hogyan végzünk, vagy hogy a mai gyerekek már helyesen sem tudnak írni. Ezek tökéletesen lényegtelen kérdések. Amikor megpróbálják az okosságunkat tesztekkel pontszámokkal mérni, akkor a hideg szánkázik a hátamon. Az elbutulás inkább azt jelenti, hogy nem látunk át nagyon egyszerű helyzeteket és felfüggesztjük a józan paraszti eszünket. Hogyan történhet meg bárkivel, hogy a hatalomipar elvetemült emberei olyan gondolatokat plántáljanak a fejébe, hogy föladja a kapcsolatot a barátaival, az anyósával, az unokájával? Hát hogy a francba válhat számára fontosabbá egy olyan ember, aki nem rokona, nem üzlettársa, nem a barátja, nem földije – vagyis senki - azokkal az emberekkel szemben, akikkel együtt él, akikkel közös tervei vannak, akikkel gyerekeket nevel, főz, vagy éppen ünnepel? Az Isten áldjon meg ember! Ülj le, és gondold végig, hogy nagyjából milyen veszteségeket szenvedsz el akkor, hogyha külső gondolatok nyomására eltaszítasz magadtól mindenféle emberi lényeket, akikre szükséged lehet. Ezt értem elbutulás alatt, és ez az, ami rémes.

Semmi pénzért. Tökéletes, amit mondasz. Ugyanis az elbutulás az, amikor föladod a józan kétkedésedet.

Amikor azt mondod, hogy biztonság, akkor el kell gondolkodnom a szó tartalmán. Miért lehet bennünket manipulálni azzal, amikor azt mondják, hogy ez a te biztonságod érdekében történik, a te egészséged érdekében, a te jóléted érdekében? Egyáltalán mit jelentenek ezek? Tessék elmagyarázni! Arra tetszik gondolni, hogy ha engem bezárnak a házamba, és este tíz után nem mehetek ki, akkor nem történhet velem baj, tehát biztonságban vagyok?

Valójában ki van bezárva? Kint vagy, vagy bent vagy ilyenkor? Ha a börtön maga a biztonság, akkor biztonságban vagyunk. Na, oda aztán tényleg nem könnyű bemenni. Ülsz a celládban, és abszolút nem fenyeget az a veszély, hogy terroristák, migránsok, cigányok, zsidók, illuminátusok, szabadkőművesek hordái jönnek, betörnek és valami rosszat csinálnak veled. Basszus, hát látom, hogy az emberek magukra húzzák a cellaajtót, majd ügyesen a kulcsot kidugják a lyukon, nehogy véletlenül eszükbe jusson kinyitni. Ez rémes állapot. Persze mondhatják erre, hogy az egész világon így van. Leszarom, hogy máshol hogy van, de a világnak az a darabja, amiért én felelős vagyok, ne legyen ilyen. Na, mondj egy viccet, amivel ezt le lehet tudni! Ezért tűntek el a viccek a könyvből, mert azt szeretném, hogy aki olvassa, az komolyan vegye magát.

Vagy legalább üljünk le, és dumáljunk a dolgokról.

Elmész te a tudod hova! Mi az, hogy efelé megyünk? Hát, még mindig van döntési jogunk! Nemrég beszélgettünk egy sráccal arról, hogy a piac miért rohadtul fontos. Hogy ott kereslet-kínálat működik nemcsak termékekben, hanem gondolatokban, művekben, eszmékben - tehát a piacot komolyan kellene venni. Egyszer csak elérkeztünk arra a pontra, hogy az életünknek egyre nagyobb hányadát fogjuk a monitor előtt tölteni, tartjuk a kezünkben a mindenféle okos eszközöket, kialakul egy sajátos tartásunk, aminek eredményeképpen már nem is látjuk magunk körül a világot. Nem is leszünk rá kíváncsiak, hiszen egy másik, kütyübeli világban leszünk jelen. Mondtam, hogy engem ez nem tölt el mélységes nyugalommal, mire ő azt válaszolta, hogy „a piac már csak ilyen"! Durván összevitatkoztunk, mert én ezt nem fogadom el. Meghozhat-e minden döntést a piac? Vagy van-e valami, ami felülbírálja a piaci döntéseket? Én egy vén trotty vagyok, úgy nőttem föl, hogy amikor döntést kellett hozni, léteztek még erkölcsi fenntartások, értékek , amik alapján mérlegelt az ember... Érdemes feltenni a kérdést, hogy kinek az érdekét szolgálja valami? A miénket vagy valaki másét, akinek profitja lesz belőle...

Figyelj, állandóan visszatérünk Mefisztóhoz, Luciferhez, vagy az ördög tudja kicsodához, a kétkedés szelleméhez...

Pontosan. Nem vagyok a Twitteren, sehol nem vagyok. Én nem tudom jól használni, mert nekem kell a létező hús-vér ember. Nem tudok bizalmi viszonyokat építeni, ha nem ül velem szemben az, akivel beszélgetek. Néha nagyon könnyűnek tűnne, hogy az állandó online-ban én is ott legyek, de nem fogok, a rohadt életbe! És amikor azt mondtam neked, hogy félek attól, amikor az emberek nem a saját életüket élik, ez egyebek között ezt is jelentette. Hát basszus, van egy életed, szeretnél valamit, akkor állj bele teljes valóddal! Azért ez rohadtul nehéz. Egyébként pedig beszélgessünk! Hadd érezzem a szagodat, hadd lássam a gesztusaidat, hadd lássam, hogy hogyan nézel rám, ha meg akarsz győzni valamiről.

Ha szabad. Egyébként meg kurvára hatékony. Körülöttem pedig közben azt látom, hogy egyre többen úgy gondolják, el kell fogadniuk, hogy nincs beleszólásuk a saját életükbe.

Én meg nem. Nem megy. Valószínűleg azért, mert még a sokkal keményebb világokban sem éreztem úgy, hogy meg kell adnom magam, hogy be kell hódolni, mert az haszonnal fog járni. Kicsit mindig más nézőponttal éltem, és ez néha megdöbbentette az embereket. Mindig Örkényt szoktam idézni, amikor a groteszkről meg az abszurdról ír. Előrehajolsz, még egy kicsit, még egy kicsit, lábad terpeszbe teszed, majd fejjel lefelé hátrafelé nézel a két lábad között. És tessék. Leírja, hogyan változik meg a világ látványa. Nekem ez rohadtul tetszik. Változatlanul szeretnék más nézőpontot, csak már nem szeretném lezárni ezeket az ügyeket egy poénnal. Ebben a könyvben is arra törekedtem, hogy olyan kérdéseket tegyek föl, amelyekre lehet, hogy nem is lehet válaszolni – de elgondolkodni érdemes lenne rajtuk. Már csak a járványos elbutulás veszélyének okán is...