Pachmann Péter: "Ilyet soha nem éltem át eddig”

Még mindig megvan! Ez a fajta boldogság, amit most érzek, azért furcsa, mert amikor 24 éve elkezdtem a szakmát, azt hittem, hogy a híradózás majd megadja ezt. Aztán rájöttem, hogy nem, mert akkor valószínűleg nem lennék abban a szerepben hiteles. A híradózás inkább az elégedettség érzését hozta, ha jól tartottam kézben az adást, vagy reggelente ügyesen terelgettem az interjúalanyt. Az, hogy egy zenés, szórakoztató műsor révén most mindezt átélhetem, azt jelzi, hogy ki tudok nyílni - vagy ahogy mostanában divatos mondani - képes vagyok kilépni a komfortzónámból.

Veregetik a vállamat, és ez jólesik. Tizenévesen azt hittem, hogy majd maga a tévézés, és a népszerűség meghozza ezt. Akkor még mohó voltam, és nagyon szerettem volna ismert lenni. Most meg - talán bölcsebben - rájöttem arra, hogy a boldogságot nem abban mérik, hogy ismert vagy-e, hanem abban, hogy belül hogy érzed magad. Az ismertség önmagában nem boldogság, de a mögötte lévő teljesítmény már igen. Úgy érzem, hogy ez egy komoly teljesítmény volt. Nem mintha a hírek nem lennének azok.

Még nem, de ez most édes fáradtság és felocsúdás… Vasárnap volt egy hete, hogy véget ért a műsor, és az a pörgés, amiben három hónapig éltünk, nagyon hiányzik. Délben azt éreztem, hogy jó lenne elindulni, színpadra lépni, ahol táncikálhatok, énekelhetek… De hát már vége.

Gondoltam, megpróbálok némi egyediséget csempészni a közösségi oldalba. Ne csak az legyen, hogy csinálok egy képet kettőnkről és kiposztolom, hanem fogalmazódjon meg a hangulat is. Magyar szakos voltam, és talán ciki, hogy nem verssel csinálom, de nincs annyi vers a fejemben, mint amennyi dalszöveg. A zenei részletek tökéletesen át tudják adni az érzéseimet. De azok a zenék, amiket ki szoktam posztolni, nem nagyon voltak a műsorban, mert én inkább alternatívabb stílusból válogatom az idézeteket, amiket egyébként tényleg fejből tudok…

Igen, valamikor kamasz koromban kezdtem, akkor az Edda, Deák Bill, a Republik voltak a kedvenceim, mostanában már Quimbyre, Kowalskyra megyek…

Persze, szeretem a tombolás részét, nem a hátul sörpultot támasztó pasi vagyok! Bár amióta a fiammal járunk, picit hátrébb szorultunk, mert nem látott ki a tömegből, én meg nem tudtam végig a nyakamban tartani. De most már megint egyre előbbre megyünk, hiszen lassan megnő! Viszont az elmúlt három hónapban kezdtem el igazán csodálni a zenészeket, merthogy én nem tudok két és fél percnél tovább úgy színpadon lenni, hogy ne fulladjak meg, ugyanis elfogy a levegőm. Ugrálni, táncolni és énekelni egyszerre óriási dolog még annak is, aki esetleg playbackről nyomja. Fogalmam sincs, hogy csinálják, minden elismerést megérdemelnek.

Most már nem. Korábban ha odasodródtak mellém, azt mondták, nem gondolták volna, hogy ilyen jó fej vagyok. Akkor mutattam, hogy figyelj, nekem is van lábam, hangom, énekelek, iszom a sört… Nemrég viszont voltam egy Kowalsky-koncerten, és hogyha negyven szelfit nem kellett csinálnom ismeretlen emberekkel, akkor egyet sem, és mindenki mondta, hogy szurkol nekem. Elképesztő, hogy ki mindenki nézte a műsort! Jöttek oda hozzám a fiatalok közös képet és aláírást kérni… - ilyet soha nem éltem át eddig.

Lehet, ebbe nem is gondoltam bele. Azt hittem, tudták, hogy híradós vagyok, csak nem mertek megközelíteni, mert egy szürke zakós, mogorva embernek tartottak, aki a rossz híreket mondja esténként, és épp ezért nem egy népszerű figura. Most meg az asztalon táncoltam, bokszoltam - és hirtelen azt mondták: jé, ez is olyan, mint mi, figyeld már, pocakja van, jaj, itt most egy kicsit elrontotta, de attól még halál cuki… - tehát szerethetővé kezdtem válni.

Akkor nem vállaltam volna ujjatlan atlétában bokszolást. Annyiban csináltam csak, hogy amikor kiderült, hogy indul a műsor, akkor elkezdtem fogyózni, de csak azért, mert a Mokkában láttam magamon, hogy némiképp mackós a test a képernyőn… Gondoltam, megpróbálok valamennyit lefaragni belőle. De a Kasza nem hagyott békén, folyamatosan ezzel cinkelt, és jól tette. Nincs ezzel baj.

Igen, akkor rossz periódusomat éltem. Amennyire utánaolvastam, kettő rossz szakasz mindenkinek van az életében. Nekem nagyon jó gyerekkorom volt és a karrierem is nagyon gyorsan beindult, vagyis olyan szépen ívelt az életem, hogy talán szükségszerű volt, hogy jöjjön egy hullámvölgy. Az biztos, hogy a 35-42-ig nagyon rossz volt, és most ez a 42-49-ig tartó egyelőre nagyon erős. Ugye, pont a 42. születésnapom után két hónappal ismerkedtem meg a feleségemmel, egy évre rá született egy gyerekünk, most megnyertem a Nagy Duettet, itt vagyok, dolgozom… Reggelente a Mokkában vagyok, esténként a Tényekben Gönczi Gábort helyettesítem, úgyhogy azt is átélhetem, hogy fontos vagyok – és ne értsd félre, ezt nem nagyképűségből mondom!

…azt érzem, hogy nagyon összeáll az egész. Abban a hét évben a magánéleti válság a szakmai életemre is nyilván hatott. Tettem a dolgom, de ha az ember nincs jól, akkor például nem hívják el egy ilyen műsorba, mert olyan a kisugárzása, hogy nem is feltételezik, hogy ilyesmire képes lehet. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlen, hogy most eszükbe jutottam. Látták rajtam, hogy jól vagyok, van egy biztos hátterem – egész mást közvetítek most magamról, mint akkor. Bíztak benne, hogy nem fognak elkapcsolni a nézők, és nem leszek unalmas… És úgy tűnik, nem is voltam az!

Bár sose voltam egy önző pasi, de rájöttem, hogy ha sokat törődök magammal, a munkámmal, és nem szánok energiát és időt a környezetemre, akkor semmi sem fog működni. Nehéz ügy ez, mert most is rengeteget vagyok itt, sokat dolgozom, de még sincs olyan nap, hogy este ne beszéljük ki a feleségemmel, hogy mi történt, és ne kérdezzem meg a fiamat is. Ez az odafigyelés nagyon fontossá vált. A másik pedig, hogy rájöttem, hogy mindenkihez szeretettel érdemes közeledni. Furcsán hangozhat, de tényleg erre törekszem. Csakis a szeretetet próbálom keresni mindenkiben, vagy azt, hogy vajon miért fojtja el? Igyekszem meglátni és megérteni, mi lehet az oka, ha valaki mogorva és bumfordi velem.

Igen. Három év, amíg az ember egyedül van - baromi hosszú idő, unalmas és kétségbeejtő. Le tudja írni magát az ember. Holott akkor sokkal fiatalabb voltam, mégis azt gondoltam, hogy megyek a süllyesztőbe, vége az életemnek… Most meg - pedig eltelt három év, tehát, ha úgy vesszük, közelebb kerültem a halálomhoz - tele vagyok erővel, energiával, szeretem az életet úgy, ahogy van, és élvezem mindazt, ami történik velem. Mennyire meg tud változni minden!

Szerintem a média mindig is instabil terület volt. Amióta itt vagyok, folyamatosan mentek és jöttek emberek, csak most nyilván a tulajdonosváltás miatt ez a reflektorfénybe került, és persze mindenki tudni véli a tutit. Nyilván én is tájékozott vagyok a tekintetben, hogy mit írnak rólunk, de azt gondolom, hogy ítélkezni teljesen felesleges. Tucatszámra kapok ítélkező véleményeket, hogy miért nem állok föl, miért nem megyek el? Miközben én csak dolgozni szeretnék! Kormánypárti lett a csatorna - mondják -, miközben ha az elmúlt tíz Mokka adást nézem, 70 százalékban beszélgettem ellenzéki politikusokkal és 30 százalékban kormánypártiakkal. Erről ennyit. Ha előveszik egy interjúmat, és azt mondják, hogy bizonyos kérdéseket nem tettem fel vagy alákérdeztem - akkor lehet, hogy visszanézném, és elkezdenék gondolkodni. A médiában soha nem tudunk mindenkinek megfelelni. Ugyanúgy, ahogy a 10 millió magyar labdarúgó és szövetségi kapitány országa vagyunk. Mindenki tudja, hogy azt a gólt hogy kell belőni, csak mindig egy ember van ott, és azt szidjuk, mert neki épp nem sikerült. Szeretném, ha összetettebben és alaposabban vizsgálnának meg helyzeteket az emberek, és nem csípőből ítélkeznének. Semmi sem fekete vagy fehér…

Szerintem ki kéne használni, hogy jött ez az újfajta népszerűség a Nagy duett révén… Persze, ez nem azt jelenti, hogy ki kéne adnom egy lemezt, vagy falunapokra kéne járnom fellépni! Csak azt a fajta lazaságot, ami bennem van, használni lehetne valamilyen formában. Nem beszéltem még senkivel erről, csak azért mondom ki, mert rákérdeztél. Erre egyébként jó terep a Mokka is, ahol nem kell a monoton hangon híreket mondó ember képében feltűnni, de talán lehetne más is…

Nem, nem fordult meg. Ehhez tényleg kellett az a változás, amit átéltem… Otthon minden tökéletes, a gyerekek is jól vannak egymással, a hétvégén négyesben utazunk Marseilles-be focimeccsre… Hát, mi kelljen még? Soha nem akartam főszerkesztő, programigazgató vagy vezérigazgató lenni – bár sokan számon kérték, hogy húsz év alatt miért nem léptem előre? Egyszerű a válasz – én azokra a pozíciókra sosem vágytam. Azt csinálom, amire mindig vágytam…

Igen, talán egy picit lehet terjeszkedni biztos. Majd meglátjuk! Egyelőre jó az elmúlt hónapok örömét élni…