„Ha az ember görcsösen akarja a változást, sehova sem jut" – Interjú Szabó Rékával

A legtöbbünk számára a tél sokkal inkább a bezárkózást, semmint az újjászületés időszakát jelenti – a változtatásról, újjászületésről szóló előadásod azonban éppen ezt az évszakot jelölte ki erre megfelelőnek. Miért a tél az újjászületés időszaka? Számodra mit jelent a tél?

Nálam a változások belülről jönnek. Ha sikerül időt szánni arra, hogy ránézzek magamra, az életemre, és kimondjak dolgokat, ne csak maszatoljak a gondolataimmal. A tél erre kiválóan alkalmas. Szeretem a havat, egy havas hegyi táj puha csendjét.

Honnan tudhatjuk, hogy eljött a változtatás ideje? Neked mi jelzi mindezt?

Én a végletekig tudok húzni egy döntést. Rágódó, kételkedő, ragaszkodó természet vagyok, így én egészen elmegyek a falig, ott pedig egyértelműek a jelek, és elviselhetetlenné válik a helyzet. A változtatás sosem könnyű, még amikor látszólag világos is, mit kéne tenni, nem olyan könnyű elengedni azokat a dolgokat, amikről az ember úgy éli meg, hogy azok adnak védelmet, biztonságot, megszokást.

Milyen apró lépéseket teszel azért, hogy változni tudj? Van esetleg valamiféle „rituáléd” mindehhez?

Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy ha mostantól minden reggel 6-kor csinálnék három karkörzést, miközben kinézek az ablakon, akkor ez megváltoztatná az egész életemet. Kimozdítana mindabból, amiben vagyok. Hiszek benne, hogy

Nekem az írás mindig segít. Ha pontosan artikulálnom kell egy üres papírra a problémáimat, és végig kell gondolnom, mi következik mindabból, amiket leírok, az gyógyító. A saját leírt mondataid mindig lelepleznek – a hazugságaidat, csúsztatásaidat, szokásos önhamisító praktikáidat. A szembesülés fél siker.

Sokan azért félnek lépni a meglévő helyzetből, mert kényelmesebb számukra a már ismert, biztonságos, kijárt ösvényen haladni tovább, az új útra való áttérés kockázattal, bizonytalansággal jár, amihez több erőre van szükség. Mit gondolsz erről? Honnan nyerhetünk elég bátorságot ehhez? Te honnan nyersz erőt mindehhez?

Hú, hát én nem nyerek erőt. Szerintem az ember általában lusta, és a biztonságot keresi, egészen addig, míg a felépített kis védelmi rendszere börtöncellává nem válik. Az pedig elviselhetetlen lesz egy idő után. Abba belebetegszel, vagy megtalálod a kiutat.

Miért lehet nehezebb egyesek számára a megújulás? És miért könnyebb másoknak?

Ezt nem tudom. Nagyon nehéz másokról ítélni – nekik mi nehezebb, könnyebb. Szerintem megújulni mindig nehéz.

Szerinted kötelező időnként megújulni ahhoz, hogy folytatni tudjuk? Szükség van-e mindenáron a megújulásra, akár akarjuk, akár nem?

Nem tudom, másnál hogy van ez – én időről időre belekerülök olyan körökbe, ahonnan ki kell jönni. Az idő is teremt új élethelyzeteket, amikben a régi „receptek” nem működnek. Nekem mindenképp ilyen volt a midlife. Nagyon fontos felismerés volt, hogy

Ahhoz, hogy valami új tudjon lenni, el kell tudni engedni a régiből valamit. És ez az elengedés a legnehezebb, mert az nem az akaratból, hanem valami mély megértésből, elfogadásból kell, hogy táplálkozzon.

Kíváncsi lennék arra, hogy neked lenne-e a fentebb leírt változás-újjászületés témában személyes történeted? Amikor a saját bőrödön tapasztaltad meg, hogy lépned kell az adott helyzetből, és amelyet szívesen megosztanál az olvasókkal.

A szólómat – „Ez mind én leszek egykor” – pont egy ilyen helyzet inspirálta. Én 40 fölött elakadtam – úgy éreztem, bezártam magam egy toronyba, ahonnan nem vezet lépcső.

Miért, mit jelentett neked a 40?

Olyan érzés volt – gondolom, ezt hívják midlife-nak, amit mindenki kicsit másképp él át –, mintha felértem volna a hegy tetejére. Amíg felfelé mész, az ég végtelen tágasságát látod, minden lépés felfelé azt az illúziót adja, mintha valami cél felé közelítenél. Azután egyszer csak felérsz, és lenézel – látod a lefelé kanyargó utadat, és az út végét. Ennek konkrét fizikai és lelki tünetei voltak. Amikor táncművészként érzed, hogy a tested, erőnléted átalakul, illetve erőt vesz rajtad a szorongás, miszerint itt van az út közepe, és innen már csak lefelé vezet az út.

Akkor már jó ideje nem voltam színpadon, rendezőként-koreográfusként vettem részt az előadásaink létrehozásában. Nekifogtam, hogy tíz év után újra egy szólóba sűrítsem, mi van velem – elszámoljak magammal. Azt gondolom, ez is sokat segített, és remélem, mindazoknak segít, akik eljönnek megnézni.