Interjú Érdi Tamás vak zongoraművész látó feleségével, Érdi-Harmos Rékával

Emlékszem, egy borongós, késő őszi nap volt. Az autók és a villamosok hangos zajának közepette az emberek sietve szedték lábaikat a Múzeum körúton, amikor tekintetem egy lassan sétáló párra vetődött. A fiú a lányba karolt. Egy olyan nőbe, akinek nemcsak az arca mosolygott, de a hangja is csilingelt, ahogy a kedveséhez beszélt. Harmónia, szeretet, gyengédség sugárzott abból a két, összekapaszkodott emberből, azon a hideg, novemberi délután. Ez volt az első, ami rájuk pillantva szembeötlött, nem pedig az, hogy a szerelmes férfi „szeme”, az ő párja. Réka és férje, Tamás, napsugárként fénylettek a mindenkit körülölelő szürke, nagyvárosi miliőben.

Érdi Tamás - akinek a szüleit: É. Szabó Mártát és Érdi Sándort, kulturális televíziós műsorokból ismerhetik a nézők - 37 esztendeje, koraszülöttként jött a világra. Látását egy hibás inkubátorkezelés miatt veszítette el. Ötéves volt, mikor zongorázni kezdett, tehetségére hamar felfigyeltek, 8 esztendősen pedig már fellépett a Pesti Vigadóban. A Prima Primissima-díjas zongoraművész - aki ez idáig
23 országban adott hangversenyt - nemcsak a hivatásában, hanem a magánéletében is kiteljesedett. Réka négy évvel ezelőtt lett Tamás felesége, boldogságuk azóta is töretlen.

Sorsdöntő „véletlenek”

„Tamás szerint az „égiek” hoztak össze minket, és ez olyan szép gondolat....talán így is van, sok véletlennek, apró csodának köszönhető, amik által találkozhattunk, és már egy párként folytathatjuk az utunkat, az életünket” - idézi fel megismerkedésük történetét a feleség, Érdi-Harmos Réka. „2011. november másodikán, Érdi Tamás a Művészetek Palotájában adott szólóestet. Ez a nap az én születésnapom, és az akkori partneremtől erre a koncertre kaptam ajándékba jegyet. Ez teljesen véletlen volt, ha aznap nem Tamás koncertezik, akkor most nem beszélgetünk itt...”

Korábban hallottál Tamásról?

Előtte nem ismertem őt, nem is hallottam róla, de örömmel készültem a hangversenyre, és amikor a szüleim megtudták, hová megyünk, ők is szereztek jegyet, szóval az egész család ott volt másodikán este, csak majdnem én maradtam otthon, mert aznap szörnyen megfájdult a fogam, de estére valahogyan elmúlt, így én is ott ültem a hangversenyen. Elől volt a helyünk, s amíg Tamást az édesanyja be nem kísérte a színpadra, az egész egy szokványos, kellemes estének indult, de ahogy leült a zongorához és elkezdett játszani, egyszerűen megbabonázott, nem tudtam levenni róla a szemem.

Mikor volt az a pillanat, amikor úgy érezted, hogy személyesen is meg kell őt ismerned?

A koncert végén ráadásnak Liszt Desz-dúr Consolation-ját játszotta, gyönyörű volt, nagyon megérintett... ezt a művet azóta mindig kicsit nekem is játssza. Aztán hazamentünk, és vittem magammal ezt az érzést, hogy valami csodának lehettünk a részesei. A zenei élmény mellett nagyon jóképűnek, sármosnak és szimpatikusnak találtam őt, gondoltam, nagyon szerencsés lehet az a nő, aki a párja lehet... Aznap este nemcsak az élményt őriztem meg, a koncert után eltettem emlékbe a jegyet és a műsorfüzetet...

Hol és hogy került sor aztán az első randevúra?

Még egy hét múlva is a koncert és Tamás hatása alatt álltam, ezért aztán minden hátsó szándék nélkül írtam a Facebookon Tamás édesanyjának, Mártának, ismeretlenül, megköszöntem az élményt, kicsit setén-sután. Utólag úgy gondolom, valószínűleg ez a Facebook-üzenet volt sorsdöntő, amit akkor még nem éreztem át, tulajdonképpen nem is számítottam válaszra. Kellemesen meglepődtem, mert Márta hamarosan jelentkezett, hogy miért nem írom mindezt meg közvetlenül Tamásnak, aki biztos nagyon örülne a kedves szavaknak, van egy beszélő-számítógépe, írjak neki! Mellékelte az e-mail-címet, és én elküldtem az első levelemet Tamásnak, és dobogó szívvel vártam a választ, ami nemsokára meg is érkezett, és elkezdtünk e-mailben beszélgetni. Aztán meghívott november 13-án az Élet menete koncertre, ahol a Grazioso Vonósnégyessel játszott, és az esti fogadáson találkoztam vele először... Keveset tudtunk beszélgetni, mert sokan voltak körülötte, de miután elbúcsúztunk egymástól, ő a szüleivel jobbra ment, én balra, az egy megmagyarázhatatlanul furcsa érzés volt.

Tulajdonképpen akkor Tamás és az a bizonyos hangverseny ébresztett rá arra, hogy változtatnod kell a magánéleteden?

Igen. Akkor döntöttem úgy, hogy nem maradhatok tovább a meglévő kapcsolatomban, bárhogy is alakul... Ezután kezdtünk gyakrabban találkozni Tamással, szép lassan ismerkedni, koncertekre, színházba jártunk, és nagyon sokat beszélgettünk. Az első igazi „randevú” egy budai étteremben volt, ahova most is gyakran visszajárunk, 2012. január elsején beültünk egy kakaóra, emlékszem, aznap esett az eső, hangosan kopogott az ablakon, és mi csak beszélgettünk és beszélgettünk...

Mi az, ami a leginkább megfogott Tamásban?

Nagy szerencse, hogy ő nemcsak művészileg, de emberileg is óriási hatással volt rám, és még nagyobb szerencse, hogy ez az érzés kölcsönössé vált. Első találkozásainkhoz kötődik még egy nagyon szép emlék, amikor először „megnézett” magának Tamás. Ültünk a félhomályban, beszélgettünk, előtte zongorázott nekem, és egyszer csak finoman megérintette és nagyon óvatosan végigtapogatta-simogatta az arcom, úgy „olvasott” belőlem. Megható pillanat volt, erre mindig emlékezni fogok. Nekünk az érintés pótolja az „egymásra nézést”, sokat fogjuk egymás kezét, gyakran cirógatja meg az arcom és én az övét. Régebben elég tartózkodó voltam, Tamás által sokkal jobban megnyíltam mások felé is.

Mikor tudatosult benned, hogy ő az a férfi, aki a társad lesz az életben?

Ezt a pillanatot nem tudom pontosan behatárolni. Mondhatnám azt, hogy talán kódolva volt az első percben, amikor meghallottam, megláttam őt, és ki tudja, talán így is volt, de ahogyan egyre jobban megismertük egymást, és jöttek a hétköznapok, egyszerűen annyira magától értetődő volt, hogy mi együtt vagyunk, olyan formán, mint ahogyan az ember levegőt vesz. Latinovits Zoltán Ruttkai Évához írt híres, gyönyörű szerelmes levelében van ez a pár mondat:

Valahogy így van ez köztünk is. Nem is keresem azt a pillanatot, mikortól, hogyan és miért, egyszerűen jó együtt, boldog vagyok, hogy én lehetek az ő társa. Vannak dolgok, amikről nem is nagyon lehet beszélni, mert nehéz szavakba önteni, a szavak néha kevesek hozzá. Minden nap hálásak vagyunk a sorsnak, hogy így alakult.

A családod, a barátaid hogyan fogadták, amikor kiderült, hogy egy vak férfibe lettél szerelmes?

A családom nagyon boldog, mert érzik és látják, hogy én is boldog vagyok. Nagyon szeretik Tamást, megismerték, és a szívükbe zárták, mint embert is, nemcsak, mint művészt. Anyukámmal hosszasan szoktak beszélgetni, apukámmal pedig nagyokat úsznak a közös nyaralások alkalmával és időnként eljárunk együtt táncolni vagy csak összejövünk egy közös sütögetésre a kertben. Ott voltak ők is, azon a bizonyos „születésnapi-koncerten” és ahogy a szüleimet ismerem, talán ők már előbb tudták, hogy mit érzek Tamás iránt, mint ahogyan én azt magamnak bevallottam volna...

Hogy történt eljegyzés?

Nagyon romantikus volt. 2012-ben, egy évvel azután a bizonyos koncert után, amikor először hallottam őt, karácsonykor, december 26-án szüleimnél, a csillagszóró- és fenyőillatú szobában Tamás leült a zongorához, eljátszotta Liszt Spozalizio című művét, amit egy Raffaello festmény, Mária eljegyzése ihletett, majd szüleimtől, apukámtól megkérte a kezem... Tamással közösen választottuk ki az eljegyzési gyűrűt, amin három kis kő van, számomra ez az ő és a szülei szeretet-közösségét jelképezi, boldog vagyok, hogy most már én is hozzá, hozzájuk tartozhatom és köszönöm nekik, ezt a csodálatos embert, aki mostanra már a férjem. 2013. június 18-án volt a polgári esküvő Balatonalmádiban, Vörösberényben, Tamás édesanyja, Márta szülővárosában, szűk családi és baráti körben. Kicsit később, július 5-én pedig Budapesten volt az egyházi szertartás, ami teljesen véletlenül pont Fischer Annie és Rév Lívia születésnapjára esett, mindketten Tamás példaképei. Ahogyan a férjem szülei befogadtak a családjukba, szinte az első perctől kezdve, amiért nagyon hálás vagyok nekik, lett egy új családom nekem is, úgy a szüleim is kaptak egy újabb fiút, Tamás személyében, akire nagyon büszkék, és akit nagyon szeretnek.

Miként zajlanak a mindennapjaitok?

Festmény-műtárgybecsüs végzettségem van, de mielőtt Tamással megismerkedtem, egy kis teabolt társtulajdonosa voltam. Az idő múlásával azonban kiderült, hogy a napi fix munkaidő nehezen egyeztethető össze Tamás koncertjeivel, az utazásokkal, így váltottam. Egy ideig közösen keresgéltük, mi az, ami ebbe az életformába belefér. Tamás édesanyjának az ötlete volt, hogy a hobbim, a fotózás, akár nagyobb szerepet is kaphatna az életünkben. Így elvégeztem egy fotós tanfolyamot. Először még csak Tamást fényképeztem fellépéseken, stúdiókban, aztán szépen lassan jöttek/jönnek a felkérések másoktól is. Boldog vagyok, hogy a hobbim a munkám, s mivel ez kötetlenebb elfoglaltság, könnyebben össze tudom egyeztetni Tamás programjaival is. A mindennapok nagy részben Tamáshoz igazodnak, aki napi öt-hat órát gyakorol, míg ő „dolgozik” a hangokon, addig én is elfoglalom magam, de minden nap igyekszünk a fennmaradó időt jól kihasználni, akár egy sétával vagy egy esti programmal, koncerttel-színházzal vagy egy finom vacsorával. Szeretünk utazni, akár csak egy napra elmenni valahova, ilyenkor „utána olvasunk” a helynek, tervezgetünk, felkészülünk.

Mit jelent számodra a fotózás?

Fodor Ákos haikujával: Szerelem. „Nem a függöny, nem a szél, a lebbenés.” Tamás mellett ez a másik „szerelem” az életemben. Szeretem, ha minél több lebbenés-pillanatot sikerül elkapni, és azt, ha egy pillanat „visszanéz” az elkészült fotóról. Példaképeim között van Keleti Éva és André Kertész, a mostani fényképezőgépem róla kapta a nevét, így André névre hallgat a képalkotó társam. A fényképezés egyébként mindig is érdekelt, kamaszkoromban volt egy kis kompakt Yaschica gépem, azzal próbáltam különféle, számomra érdekes dolgot megörökíteni, de azért az főként „film-pazarlás” volt. Apukám is fotózott, hobbiszinten, még amikor én kicsi voltam. Szeretem visszanézegetni az ő képeit. Aztán jött egy hosszabb szünet, sokáig nem vettem a kezembe fényképezőgépet, később a digitális gépek megjelenésével csak nyaralások alkalmával fotóztam, de eljött a pillanat, amikor úgy éreztem: szükségem van egy picit komolyabb gépre.

Nem is olyan régen, 2010-ben vettem meg az első tükörreflexes masinát, s ekkor kezdtem jóval többet fotózni. Szeretek a kertben a virágok közt órák hosszat elbújni, szeretem a közeli, makró témákat, és szeretek kísérletezgetni, azt hiszem, ez rányomja a bélyegét a többi képemre is. Minden egyes fotóval tanul az ember, ez egy véget nem érő utazás.

Adódtak-e nehézségek, amikkel ebben a speciális helyzetben, azáltal, hogy Tamás nem lát, meg kellett küzdened az elején?

Ismerkedésünk és együttélésünk kezdetekor voltak bizonyos praktikus dolgok, amiket meg kellett tanulnom, ebben Tamás és szülei nagy segítségemre voltak, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Aztán később már közös szokásaink is lettek, kialakult egy saját bioritmusunk, ami megkönnyíti a mindennapokat. Amellett, hogy Tamás egy nagyon szervezett és jól bevált napirend szerint él, néha felrúgjuk az egészet, és improvizálunk egyet, ez mindig nagyon szórakoztató és rendszerint jó kis programok kerekednek belőle... Ha voltak vagy vannak apróbb nehézségek - mert miért ne lennének, hiszen ezek hozzátartoznak az élethez és a mindennapokhoz -, humorral mindig kimászunk belőle. Tamás remekül ért hozzá, hogyan nyugtasson meg, ha éppen kicsit borzoltabb kedélyállapotban vagyok, egy jól elhelyezett mondata után a közös nevetés oldja a feszültebb helyzetet, és ez oda-vissza is remekül működik.

Mondanál erre egy példát, aminek a megoldása nagy falatnak tűnt számodra?

Nekem egy kicsit nehezebb feladat volt, hogy én kísérjem ki Tamást a színpadon a zongorához. Úgy éreztem, nem könnyű és nem is illendő Márta helyébe lépnem, úgy gondoltam, ezt kettejük meghitt pillanata, miért ne maradhatna így, de végül közösen meggyőztek. Az elején folyton szorongtam, rettegtem, hogy el fogok esni, megbotlok, összeakad a lábam és ilyesmi... Mint fotósnak nem a színpad a „lételemem”, de idővel szépen hozzászoktam, és most már nagyon büszkén kísérem ki a férjemet a zongorához, s a közönséggel együtt lélegezve gyakran torokszorítóan megható pillanatoknak vagyok a részese.

Most éppen mire készül Tamás szakmailag, illetve milyen egyéb terveitek vannak?

Sűrű ősz vár ránk, szeptemberben Budapesten lép fel, a „Szól a szív"” Alapítvány koncertjén Oláh Vilmos hegedűművésszel, októberben pedig utazunk, Opatija, Velence és Kanada vár ránk, majd november 4-én újra Budapest, a Zeneakadémián Beethoven c-moll zongoraversenyét játssza majd az Anima Musicae Kamarazenekarral, Ajtony Csaba vezényletével, november 18-án a Kamara.hu Fesztiválon játszik ugyancsak a Zeneakadémia Nagytermében és november 23-án, a születésnapján pedig Lisszabonban ad szólóestet.

Mivel a mindennapok egy elég szigorúan vett napirend szerint zajlanak, megbecsülünk minden együtt töltött percet. Nyáron lazább ez a menetrend, sokat fürdünk, napozunk a Balaton partján, és minden évben igyekszünk néhány napot kettesben tölteni, amikor nincs gyakorlás, csak pihenés és töltekezés. Tamással a hétköznap is ünnepnap, nagyon jó együtt, de amikor kettesben felfedezünk egy várost vagy vidéket, az nagy élmény, mindkettőnk számára. Szívesen járunk színházba, koncertekre, akár kettesben vagy a szüleinkkel, barátainkkal, de az ebéd utáni sétával egybekötött bevásárlás is remek program, együtt választjuk ki a finom falatokat a vacsorához.

Sokak furcsán néznek azokra, akik ép emberként valamilyen testi fogyatékossággal élőt választanák párjuknak. Te ebből éreztél valamit, volt ilyen személyes, negatív tapasztalatod?

Az emberek nagyon szeretik Tamást, nemcsak a művészt, az embert is. Gyakran csak egy mosoly az utcán, ismeretlenektől egy-egy kedves szó, ez nagyon jó érzés, mert ő valóban nemcsak fantasztikus művész, de csodálatos ember is. És ebből a szeretetből rám is sugárzik, talán, mert érződik számukra, hogy mennyire szeretjük egymást, s ettől minden olyan magától értetődővé válik. Nincs csodálkozás, nincsenek felesleges kérdések sem, de miért is lennének? A férjem gyakran megy iskolákba koncertezni, ez azért is jó, mert amellett, hogy a gyerekek esetleg megszeretik a komolyzenét, találkoznak, ismerkedhetnek és akár beszélgethetnek is vele a koncert után, és talán ez is elősegíti az elfogadást és az integrációt.

Azt mondják, a szerelem valójában nem más, mint az otthonérzés maga. Ezek szerint, te azzal a bizonyos hangversennyel hazaérkeztél...

Létezik egy ősi japán kerámia, a Raku, az elkészült termékeket egy speciális eljárással repesztik meg, és ezektől a szabálytalan, kisebb-nagyobb hibáktól válik a tárgy teljesen egyedivé. Minden egyes darab egyedülálló és megismételhetetlen, nem szabályos, nem tökéletes és mégis ettől gyönyörű. Talán picit sántító a hasonlat, de ezek a kerámiák akár olyanok, mint mi, emberek, hiszen senki sem tökéletes... Van egy mondás, hogy egy Raku tárgyat szemlélve, megláthatjuk saját lelkünket és létünk értelmét. Amikor Tamás megölel, az olyan, mintha hazaérkeztem volna egy hosszú útról, ilyesmit sohasem éreztem előtte. Én mellette találtam igazán önmagamra, és a mindennapok boldogsága az, ha ebben a „szövetségben” egymást segítve haladhatunk tovább az utunkon.