Az építészet elsősorban művészet – Interjú a Reload Építész Stúdió tulajdonosaival

A Reload Építész Stúdió alapítói mindketten 2004-ben, a Pécsi Egyetemen végeztek. Az évfolyamból összekovácsolódott egy remek csapat, de végül csak Anikót és Pétert sodorta újra össze az élet, hogy 2011-ben megalapítsák saját építészirodájukat. Őket kérdeztem a kezdetekről, a jelenről és természetesen a jövőről. Ám, a beszélgetés során az építészet művészi oldaláról is meséltek nekem, mely túlnyúl a falakon, a kor adta technológián és a sajátos ízlésvilágon.

Mikor született meg a közös építésziroda ötlete?

Anikó: A gondolat, már egészen a kezdet kezdetén megszületett. Az egyetem első évében jó barátság alakult ki kettőnk között Péterrel, és már akkor tudtuk, egyszer oda szeretnénk eljutni, hogy legyen egy saját építészirodánk. Ezt megelőzően mindketten neves építészirodákban szereztünk tapasztalatot. Péter a Zoboki és a Demeter és Társaik építészstúdióban, illetve a Tiba Stúdióban, én pedig Erick van Egeraat Budapesti irodájában dolgoztam 3 évet. Ezt követően – és miután megszületett mindkét gyermekem – döntöttünk úgy Petivel, egyébként a lehető legrosszabbkor, a válság idején, hogy megalapítjuk közös irodánkat.

Péter: Nyilván sok mindent el lehet kezdeni rögtön az egyetem után, de van egy-két hivatás, amihez jelentős tapasztalatot kell szerezni. Az építészet pontosan ilyen. A diplomázás és az iroda megalapítása között 7 év telt el. Kellett ennyi tapasztalat és gyakorlat, hogy eljussunk oda, ha valaki megkeres minket, felelősséggel tudjunk neki tervezni.

Anikó: Kicsiben kezdtük, először csak ketten. Szükségünk volt a referenciákra, így a cél érdekében rengeteget dolgoztunk. A Reloadot akkor indítottuk el, amikor sorra mentek tönkre az építészirodák. Szóval ez egy bungee jumping volt. Mostanra viszont összeállt egy jól összeszokott, lendületes csapat, és nagyon sok elégedett építtető ajánl minket tovább.

Mi volt az első közös munkátok?

Anikó: Egy picike családi ház volt, amit egy nagyon szimpatikus családnak terveztünk. Akkor még nem igazán voltak referenciamunkáink, mégis ajánlás útján találtak meg minket.

Péter: Érdekes a kontraszt, az első 150 négyzetméteres családi ház, és a most tervezés alatt lévő 20 000 négyzetméteres lakópark között. Sok mindent elértünk ez alatt a 7 év alatt.

Mi alapján döntitek el, hogy egy megbízást elvállatok-e, vagy sem?

Péter: Ezt nehéz megfogalmazni, de nem elsősorban a dizájn határozza meg, hogy el tudunk-e vállalni egy-egy felkérést. Az első, megbízóval történő személyes találkozó alkalmával a kémia vagy kialakul, vagy nem. Érezzük, hogy tudunk-e együttműködni, látjuk-e azt a továbblépési lehetőséget, ami elengedhetetlen a közös munkához.

Ez teljesen érthető, hiszen az építészet maga is egy művészeti ág, és nyilván egy művész sem tud úgy dolgozni, hogy az ellentétes az ő gondolatiságával.

Anikó: Így van, még akkor sem vállaltunk el mindent, amikor alig-alig voltak felkérések. Nincs egy olyan munkánk se, amit ne vállalnánk, amire ne lennénk büszkék.

Volt olyan a pályafutásotok alatt, hogy a megrendelő elfogadta a tervet, elkészült a ház, eltelt némi idő és úgy éreztétek, hogy az adott projektből többet is ki lehetett volna hozni?

Péter: Ó, folyamatosan ezt érezzük, de nem azért, mert elégedetlenek lennénk az eredménnyel, hanem mert még jobbá akarjuk tenni.

Anikó: Kettőnk közül inkább én vagyok az a típus, aki nem tudja abbahagyni; számomra nincs olyan, hogy elég jó, most itt befejezhető. Szerintem ez minden művészeti ágban így van. Minden csiszolható, fejleszthető még egy kicsit. Én nehezen teszem le a ceruzát. Nagyon jól kiegészítjük egymást Péterrel ilyen tekintetben, mert ő tudja, hogy valamit mikor kell elengedni, mikor van kész. Az építtetők egyébként hamarabb elengedik. Mi még a jóváhagyás után is dolgozunk rajta egy kicsit.

Péter: Picit olyan ez, mint egy film befejezése. A film éppen abban a pillanatban ér véget, amikor minden kisimult, de amikor elindulsz haza, elkezded továbbgondolni a sztorit. Ettől a kész film nem lesz rosszabb, de tudod, hogy rengeteg más megoldás is szóba jöhetett volna, amit gondolatban újra és újra végigjátszol.

Találni a portfólióprojektjeitek között, kvázi nem létező épületeket. Ilyen például a Budapest Sky, ami egy fővárosi felhőkarcoló terve.

Péter: Van, hogy kicsit eljátszunk a gondolattal, kilépünk a komfortzónánkból, a valóságból: kötöttségek nélkül, mit lehetne koncepcionális szempontból megalkotni. Van egy gondolkodásmód, amire aztán születik egy válasz. Az ilyen tervek mögött nincs konkrét befektetői cél, csak elgondolkodunk jártunkban, keltünkben. Ilyenkor csak magunknak kell megfelelnünk.

Anikó: Ezekben az esetekben általában eldöntjük, hogy akkor ezzel foglalkozunk egy hetet, vagy maximum kettőt. De aztán persze mindig, mert ezt is épp olyan nehéz letenni, mint a valós megbízásokat. Van egy kis listánk arról, hogy mik azok a témák, helyszínek, projektek, amikkel - ha lesz egy kis szabadidőnk - szívesen foglalkoznánk.

Péter: De időnk szerencsére nincs. Érdekes egyébként az építészet, amikor nincs semmi kötöttség, akkor a legnehezebb tervezni.

Nézd meg, mik lehetnek a mai kor nagy építészeti hazugságai. Lapozz!

Meg lehet határozni olyan konkrét háztípusokat, melyek kifejezetten ide, Magyarországra valók?

Anikó: Ez nagyon összetett, nem csak ország és helyfüggő. Nincs olyan ház, amit bárhová le lehetne tenni. Szerintem az építészetben nincs dobozos termék. Millió dolog befolyásolja, hogy az a ház miért jó, vagy miért nem jó az adott helyszínen.

Péter: Ez egy örök kérdés, amit most feltettél. Nem csak az építészeknek, hanem azoknak is, akik érdeklődnek az építészet és az épített környezet iránt. A „magyar stílus" megteremtésére tett első nemzeti kísérletek egyike a Pesti Vigadó (1865 Feszl Firgyes) épülete volt.

Ott volt Lechner Ödön, Ybl Miklós, a 20. században pedig következett Kós Károly, Makovecz Imre és még sok nagyágyú, és mindenkinek volt egy elképzelése arról, hogy mi is a magyar építészet, mindenki kereste a gyökereket. Ha egymás mellé rakod őket, látszik, hogy milyen különbözőek. A maga nemében mindegyik építész egy zseni volt, amit csináltak, azt professzionális szinten és szenvedéllyel művelték. Én nem tudnék egy Makovecz házat tervezni, azt a gondolkodásmódot elsajátítani, mert a mai világ talán már másról szól, máshogyan kell elmesélni, megválaszolni a kérdéseit.

Tehát inkább korhoz kötődik?

Péter: Szerintem igen. Én nem tudom ugyanazon a mérlegen mérni a századfordulós magyar építészetet, és a 21. század magyar építészetét. Mert más volt az élet, mások voltak az igények, más volt a gondolkodásmód. Ugyanakkor az éghajlat, a hely nagyon meghatározza a formát, a szerkezetet. Itt pedig van egy nagyon fontos állítás: a gondolkodás nélkül átvett, spanyol, portugál vagy mediterrán építészet Magyarországon, könnyen válhat hazugsággá. A 21. századi építészet nemzetközi, hat ránk a világ, de ez nem azt jelenti, hogy mindent másolni kell, sokkal inkább adaptálni kell ezeket az irányzatokat a hazai igényekhez. De visszautasítani is lehet! A mediterrán építészet, silány „magyar mediterrán" megvalósulási formáinak véleményem szerint nincs keresnivalója itthon. De itthon is meg lehet találni azokat a helyeket, ahol a tradicionális mediterrán építészeti értékek megjelenhetnek minőségi formában.

A művészek általában, és így az építészek is, reflektálnak arra a korra, amelyben élnek. Ez most egy sokszínű kor, de voltak, amik nem voltak semmilyen színűek sem – amikor megmondták, hogy mit, hogyan kell.

Tehát ezek alapján ma vígan megférnek egymás mellett a modern üvegházak és a giccses kiskastélyok?

Péter: Hát vígan azért nem. Ahogy az imént mondtam, a „magyar mediterrán stílus" vagy a „giccses kiskastélyok" semmiképpen nem jelentenek értéket, hiszen csak valaminek a silány, jelentés nélküli másolatai, vágyódás egy itthon sosem volt életérzés után. Ugyanakkor felesleges és lehetetlen is tiltani az ilyesmit. . Ha valaki egy ilyen „kastélyt" szeretne, nyilván megvalósítja. Ahogy én látom, itthon a probléma a mennyiséggel és legfőképpen a minőséggel van.

Ha jól értem, akkor szerinted inkább legyen sokszínű, de minőségi az adott kor építészete, mint egyszínű, de rossz minőségű.

Péter: Igen. A sokszínűséggel semmi probléma. A gond az, ha klisékben gondolkodva, giccsbe hajló környezetet teremtünk magunknak vagy teremtenek körénk.

Ez egy remek lezáró gondolat volt. Én mégis feltennék nektek egy utolsó kérdést. Mik a hosszú és a rövid távú terveitek?

Péter: A családi házak tekintetében, inkább különleges és egyedi koncepcióval rendelkező megbízásokon szeretnénk dolgozni. Hosszabb távon pedig a nagyobb munkák felé elmenni. Nemcsak magánszemélyeknek szeretnénk minőségi építészetet nyújtani, de a fejlesztőknek is, akikkel közösen emelhetjük az épített környezet színvonalát.

Anikó: Azért dolgozunk, hogy eljussunk egy nagyobb léptékhez - tulajdonképpen folyamatosan magunkat fejlesztjük és erősítjük. Jelenleg nyolcan dolgozunk egy nagyon jól összeszokott csapatban, de elérkeztünk arra a pontra, amikor az iroda létszámát is bővítenünk kell.

Szeretnénk elérni, hogy 10-15 év múlva a Reload egy meghatározó építészstúdió legyen Magyarországon.