Utazás a lelked körül Peller Mariann-nal: Horváth Tamás

Peller Mariann: Téged olyan embernek látlak, aki megbecsüli, amit az élettől kap. A legapróbb dolgokat is.

Horváth Tamás: Szerintem máshogy nem is lehet. Tényleg, ha én elfelejtek hálásnak lenni, azonnal szólok a feleségemnek, hogy vágjon pofon, de már szólni sem kell neki. Szuper dolog a hála, minél többet gyakoroljuk, annál nagyobb bőséget vonzunk be, én nagyon hiszek ebben. Amikor megbecsülöm a kis dolgaimat, egyre szebb és jobb dolgokat hoz az élet.

P.M.: Mióta gondolkodsz így?

H.T.: Mióta megismertem a feleségemet, nekem mindent ő tanított. Azelőtt én olyan sötétben tapogatóztam, ahogy illik, le volt húzva az a bizonyos roló, más szemmel láttam a világot. Belül ugyan éreztem, hogy nem voltam jó helyen, már gyerekként is mindig volt bennem valamiféle lázadás. Amikor éreztem, hogy valami épp jó, még akkor is megkérdőjeleztem, hogy biztosan jó helyen vagyok-e, ez biztosan teljesen jó-e így.

P.M.: Valami még hiányzott, igaz?

H.T.: Igen! Tudom, hogy az, hogy én már gyerekként is éreztem, nem vagyok teljesen a helyemen, ki kell törnöm, ez okkal történt így, ahogy a sors okkal hozta az életembe Andit, a feleségemet is. Ő megtanított például arra is, hogy megéljem a pillanatokat, vagy vállaljam önmagam, ez viszont akkora meló, hogy te azt nem hiszed el.

P.M.:Az, hogy vállaljuk önmagunkat? Dehogynem hiszem el! Sokaknak nem megy, nagyon nehéz.

H.T.: Például nemet mondani a mai napig tanulok, annyira nehezemre esik. Pedig igenis kell nemet mondani, különben mégis mitől vagyok őszinte? Attól, hogy valamire őszintén ki merem mondani, hogy nem, viszont az ember legtöbbször inkább meg akar felelni.

P.M.: Azért a te szakmádban is necces a nemet mondás...

H.T.: Hogyne! De most már szépen sikerül vállalnom önmagamat. Ha például egy felkérés üti a családdal töltött időmet, akkor már könnyebben utasítom vissza.

P.M.:Fontosabb a család?

H.T.: Hát persze! Belegondolok abba, hogy mennyit ad nekem egy nyaralás a családommal, és az az idő, amit velük tölthetek, és nem kérdés a válasz. Az idő pedig nem pénzben mérhető, hanem életben. Én tényleg megélem a közös pillanatainkat.

P.M.: Tamás, lehet, hogy ez azért is van benned, mert az édesanyádat nagyon korán elveszítetted?

H.T.: Nekem az volt az első olyan pofon az élettől, amikor átértékeltem a dolgokat. Megtanított arra, hogy ne féltsem magam a haláltól.

P.M.: Mások nem biztos, hogy épp ezt a tanulságot vonták volna le ebből!

H.T.: Ó, nagyon sok mindent tanultam édesanyám halálából. Főleg azt, hogy mennyire fontos az, hogy boldogan éljünk, mert édesanyámra sok mindent lehet mondani, de azt, hogy boldog lett volna, na azt nem lehet. Amikor először ki mertem mondani magamnak, hogy édesanyám sajnos nem szépen halt meg, szörnyű hozzáállással, szomorú körülmények között hagyta itt ezt a világot, akkor kezdtem el mérlegelni, hogyan is élte az életét szegény. Rá kellett döbbennem, hogy nem jól, és ennek a következménye volt, hogy igen korán, 44 évesen meghalt. Vajon miért csupán ennyit adott neki az élet? Azért, mert ő ezt választotta. Amikor ezt mondom, sokan megrökönyödnek: hát hogy gondolod ezt, nem választjuk azt, hogy megbetegedjünk! Dehogynem! Édesanyám mindennap ezt mondogatta: hát, ha még a holnapot megérem. Ez volt a szavajárása. Micsoda erősítés, nem?

P.M.: Akkor is, amikor még nem is volt beteg?

H.T.: Akkor is, sőt még akkor is, amikor a boldogságot választhatta volna, megélhette volna, inkább a panaszkodást és a negatív hozzáállást választotta. Valóban nagyon nehéz életünk volt, szegények voltunk, egy romos házban éltünk, nem volt folyóvíz sem, éppen ezért tudom becsülni a mostani életemet. Hiába voltunk mi ott édesanyánknak, egyszerűen nem tudott boldog lenni, épp csak azt várta meg, míg 18 éves lettem. Amint felnőttem, el is engedte ezt az életet, és elvitte a daganat.

P.M.: Haragszol rá emiatt?

H.T.: Nem, egyáltalán nem. Neki valószínűleg még nagyon sokat kell tanulnia. Én hiszek a lélekvándorlásban, hiszem, hogy akár már most újra leszületett a Földre. Itt van, és tanul, fejlődik. Míg meg nem tanulja, hogy miért jöttünk ide, mi a célunk.

Gyurkó Katalin: Egy kicsit kellett bíbelődnöm a horoszkópoddal, mert nem tudtad megmondani, pontosan mikor születtél, de a horoszkópod arról szól, hogy nagyon sok olyan életből, közegből jössz, ahol nagyon magadra voltál hagyva. Nem kaptál szeretetet. Mintha egy nagyon erős elhagyatottságból, ridegségből érkeznél ebbe az életbe, és ebben az életben nagyon sok mindent megteszel azért, hogy ezt helyre hozd, hogy te is tudj szeretni, és végre te is kapj szeretetet. Ilyen szempontból pedig nagyon fontos bázis lehet számodra a párkapcsolatod. Továbbá egy olyan valaki vagy, aki a kreativitásán keresztül meg tudja teremteni magának azt a világot, amiben szívesen él. A harmadik irány pedig, ami szintén látszik, az a közönséggel való kapcsolat. Te adod önmagadat, és nagyon fontos a számodra, hogy milyen fogadtatást, milyen szeretetet kapsz tőlük cserébe.

H.T.: Minden szó igaz. Lehetne egy jó kis albumajánló szöveg! (nevet) Én is így érzem, ahogyan a mostani életem első szakasza is tükrözi. Már itt is, ahonnan jövök, az nemcsak anyagi javakban, de sajnos érzelmekben is igen szegény volt, és pont ezért tudom becsülni a boldog pillanatokat most.

GY.K.: Aztán sok magányból és elkülönültségből érkezel. Kicsit olyan érzésem van, mintha nem földi életből érkeztél volna ide hozzánk, ahol végre megtapasztalhatod a szeretetet is.

P.M.: Ilyet még el tudsz képzelni, vagy ez már nagyon elrugaszkodott?

H.T.: Nem, én régen nagyon is racionálisan gondolkodtam, meg tudtam magyarázni mindent. De mára egészen máshogyan gondolkodom, szívesen meghallgatok sokféle elméletet, hitet, és azt hiszem, attól vagyunk bölcsek, hogy akár ezeknek a valóságát is elfogadjuk.